Immun-mese

ÁRMIN ARMADÁJA

Kis Adrienn és Rapai Csaba

A tanító néni a Zengő ABC-t mesélte. Szeptember eleje volt, a kis elsősök boldogan és büszkén jöttek ma is iskolába.  A nyárnak vége, az ereszen kopogó eső is ezt dobolta. 
A gyerekek fejüket két karjukra hajtva, behunyt szemmel hallgatták a verset. 

Áron furcsán érezte magát, szédült. A “Jó az anya, jót akar”-nál már kinyitotta a szemét. Minden olyan távoli, furcsán élénk színű, hullámzó volt. A hangok lelassulva és felerősödve értek a fülébe. Félelmetes volt.
Régen sokszor volt ilyen, kicsi korában, amikor nagyon beteg volt. Olyankor mindig megjelent az a kis piros manó is, a hosszú, hadonászó karjaival és a nagyra tátott szájával – mintha onnan jöttek volna azok a furcsa hangok. Igyekezett nem mozdulni, nehogy a hullámzás őt is felborítsa, és gyorsan körbenézett a teremben. A szeme sarkából meg is pillantotta, a függöny mögül lesett rá. Áron megborzongott.

A tanító néni észrevette, és amint befejezte a verset, mellé guggolt.

  • Rosszul érzed magad? – kérdezte halkan. 
  • Rosszul – súgta Áron. 
  • Hívom az anyukádat.

A szüleit nem érte el, anya dolgozott, apa pedig külföldön volt éppen, így nagyi jött érte a kis ezüst színű autójával. Mire kicsöngettek, már úton is voltak haza.

Áron úgy érezte, hogy jó lenne valami meleg ölelő puhaságba bújni, hátha nem talál úgy rá a manó. Lerogyott a kanapéra, nagyi pedig valahogyan tudta, mire vágyik. Behúzta a sötétítő függönyöket és becsukta az ablakokat, nagy, meleg takarót hozott, meg vizet, sima vizet, mert hát Áron igen szomjas volt. Belül meleget érzett meg szomjúságot, a torkában valami éles késfélét és olyan gyenge volt a karja, mintha nem is tudná mozgatni. 
Befészkelte magát a csendes, puha félhomályba. Mégis vacogott. És amikor körülnézett, meg is látta a csilláron hintázó manót. Mintha nőtt is volna, mióta az iskolában látta, és vörösen vibrálva kacagni kezdett. 

  • Ülj ide mellém nagyi és mesélj – kérte Áron ijedten, rekedt és halk hangon. 
  • Ne félj kincsem, vigyázok rád.  Mindjárt itt a doktor bácsi, megvizsgál és utána mesélek – felelte a nagymama, és megsimogatta a homlokát.

Csengettek. Nagyi kinézett a kukucskálón. Egy nagydarab, izmos, kopasz férfi állt az ajtó előtt.

  • Ki az? – kérdezte félszegen (és mit akar itt – tette hozzá gondolatban).
  • Dr. Schulcz vagyok, a gyerekorvos.

Nagyi óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Az orvos kedvesen rámosolygott, s megkérdezte:

  • Nos, hol a beteg kislegény?
  • A kanapén. Jöjjön be – felelte nagymama.

Az orvos odahúzott egy széket Áron mellé, aki a takaró alól lesve figyelte a furcsa kinézetű embert. A manó dühösen, némán meredt rájuk föntről.

  • Zoli bácsi vagyok – mondta, majd megfogta Áron homlokát. – Hm, elég jól dolgoznak a katonáid, kisöcskös!
  • A katonáim? – kérdezett vissza csodálkozva a kisfiú, és közben a manót kereste a tekintetével. 
  • Bizony! Nem tudtad, hogy ők ott bent már elkezdtek gyógyítani téged?
  • Nem… inkább nagyon is gyengének érzem magam – mondta bizonytalanul Áron.
  • Persze, ez így van rendjén. Kívül gyenge vagy és csak pihenni vágysz, mert a tested ereje most arra kell, hogy ők belül elkaphassák és legyőzhessék az összes bacit és vírust, amik meg akarnak betegíteni téged. Már jó meleget csináltak odabenn, ez azt jelenti, hogy erősek a katonáid. Sok vitaminnal, teával, mesével és alvással tudsz segíteni nekik a csatában. 

Áron látta, hogy a manó zavartan pislog. 

Amikor a doktor bácsi felírt valamiket egy kis papírra, karján felcsúszott a kabát ujja és Áron önkéntelenül felkiáltott:

  • Egy Tűzmadár!

Zoli bácsi karjára egy főnix volt tetoválva. 

A manó ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem lebucskázott a csillárról. 

Az orvos elmosolyodott.

  • Igen, egy Tűzmadár, hogy mindig emlékeztessen a mesék csodálatos világára. Aki egyszer legyőz egy betegséget, az többé már nem lesz  ugyanaz. Megújult energiával fog újra iskolába járni, erősebb lesz, mint volt. S mire felnőtt lesz, aligha lesz szüksége doktor bácsikra – nevetett Zoli bácsi, majd Nagyihoz fordult. – A receptet csak a biztonság kedvéért írtam. Egyelőre csak segítsenek Áronnak a csatában! Holnap újra eljövök.

Nagyi kikísérte a doktor bácsit, és két gőzölgő csészével tért vissza.

  • Meseteák –  kuncogott, és a kisfiú mellé ülve mesélni kezdett. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási kastély – Áron szemei szép lassan lecsukódtak, idáig hallotta a mesét és már aludt is. És belecsúszott a mesébe, ami az álmában folytatódott. “Fenn a magas fennsíkon volt egy királyi vár, körötte örökzöld erdő, ahol a  fák majdnem az égig értek, s abban lakott egy király, a királynő és egyetlen nagyon kópé, mindig csak játszani akaró gyermekük. Kicsi volt még a gyerek, de annál életrevalóbb, s mivel testvére nem volt,  egész nap egyedül járt-kelt a hatalmas kastély ódon falai közt. De néhanapján, mikor kalandra vágyott, ha esett, ha fújt, ő bizony elbandukolt a közeli kis patakhoz, amely a fenyvesek közt eredt s folyt le a völgybe. Itt laktak a barátai: a mókus, a medve és a hód. Ármin – így hívták a kis királyfit – szerette nézni, ahogy a patak a színes kövek közt szalad, hol átbukdácsolva rajtuk, hol kikerülve őket. Kellemesen hűs volt a víz –  a hód a köveken ugrándozva-fröcskölve játszani hívta őket. Nem sokat teketóriáztak, mind bele is ugrottak…

Melegen sütött még a délutáni nap, amikor felébredt. Áron-Ármin lassan mászott ki a patakból, csuromvizesen, mert álmában a patak valahogy igaziból is eláztatta a ruháját. A parton nagyi állt a hód helyén, kezében egy törölközővel, a mókus helyén pedig anya, aki hazaért, amíg aludt.

  • Gyere csillagom, készítettem neked egy jó meleg habos-illatos fürdőt, biztos jól fog esni! És közben elmesélheted, hol jártál, hogy ilyen vizes lettél – mondta mosolyogva anya. 

Áron jókedvűen fecsegve merült a habos fürdőbe. Anya a kád szélén ülve hallgatta, ahogy elmesélte álmát, meg a doktorbácsit, meg a manót is, akinek nyoma veszett, mióta megpillantotta a tűzmadarat…

Amint kimászott a kádból, megszólalt a telefon. Apa volt az. 

  • Szia kisöcskös – mondta apa mély, mackós-dörmögős hangján. – Hallom, ijesztget a piros manó.

Áron meglepetésében csak annyit bírt kérdezni:

  • Iiigen, de honnan tudsz róla?! 
  • Hát anya mondta, hogy beteg vagy – felelte apukája.
  • De a piros manóról honnan tudsz? – kérdezte Áron.
  • Hát nekem is volt, mikor kicsi voltam  – felelte apa. – De aztán jöttek a katonák és megnyertük a csatát.
  • Ó, hát erről is tudsz!- kiáltott fel Áron.
  • Hát persze – mondta nevetve apa. – De most menj pihenni és mire hazaérek gyógyulj meg!

Ahogy letette a telefont, megborzongott és újra vacogni kezdett. Akkor vette észre,  hogy valaki figyeli őt! Ő volt az, a piros manó! A nappali szőnyegén ült, vörösen szikrázott, arcán kaján mosoly terült szét. Visszabújt a kanapéra a takaró alá, s mikor anya behozta a vacsorát – ami pedig kedvence volt, tojásos nokedli – csak megrázta a fejét, hogy nem kér. Égett a torka, nem esett jól a beszéd sem, s látta, amint a manó a függönyön lógva, hintázva, nevetve figyelte őt. Egyre nagyobb forróságot érzett, hangos volt minden, rossz volt, nagyon rossz, rosszabb mint az iskolában és mint délután. Anya leült mellé, vizet hozott – a víz volt egyetlen dolog, amit le tudott nyelni. Mikor belekortyolt, érezte, hogy a tűz kissé alábbhagy. 

Anya bevitte őt a gyerekszobába, bebújt mellé az ágyba, és valami citromillatú, forró s mégis jóleső kendőt tett a nyakára. A manó csúnya fintort vágva rázkódott össze. 

Anya is mesélni kezdett, ugyanazt a mesét, amit nagyi. Áron forgolódott, nem bírt elaludni, hol reszketett és takarót kért még, aztán lerúgta magáról, mert melege volt, s úgy esett jól. 

Félálomban volt már, hívta a hód megint, de nem bírt menni, mert a gonosz piros manó ott ült az ágy végében és nem engedte. 

Aztán történt valami. Áron csak azt érzékelte, hogy a manó hirtelen felkiáltott és elkezdett sisteregni, mintha hideg vizet öntöttek volna rá! Enyhülni kezdett a forróság, félálomban érezte, hogy anya hűvös és nedves kendőket teker rá. Mulatságosnak találta, el is mosolyodott, nem izzott már a bőre, és már rendesen vette a levegőt is.

Szépen, lassan, megnyugodva elaludt. Áron-Ármin alig várta, hogy találkozzon a barátaival a patakparton. De a vár kapuja zárva volt, nem tudott kimenni… Körbenézett, és alig akart hinni a szemének! A vár összes katonája teljes fegyverzetben, hadrendben állt! A nehézlovasok a főtéren gyülekeztek, páncélba öltözve, a kapu felé lovagoltak, az íjászok a bástyák tetején foglalták el helyüket, a gyalogosok karddal az oldalukon csoportokban járőröztek a falakon belül. 

Ármin félve, értetlenül kapkodta a fejét. Felmászott a bástyára, és egy csapásra mindent megértett.

Kint, a várfal tövében furcsa, apró, zöld bundájú lények nyüzsögtek, s vezetőjük nem más volt, mint a piros manó! Egy kifeszített íj volt a kezében, benne égő nyílvessző, s egyenesen feléje célzott! A manó elengedte a húrt és a tüzes nyíl villámként csapódott be a vár főterére. Hatalmas robaj remegtette meg a falakat, s hirtelen lángokban állt az udvar. Ármin érezte, hogy szédül, forgott a világ vele, a forróság égette. Hallotta, ahogy a felbőszült katonák a bástyákon viszonozták a tüzet, s lőtték az ellenséget. A manó serege megrohamozta a várat, éles karmaikkal a falakon kapaszkodva másztak fel, ahol összetalálkoztak a gyalogos várvédők kardjaival. 

Ádáz küzdelem vette kezdetét. Már-már úgy látszott, beveszik a várat a támadók, de hirtelen nagy kavarodás támadt a védők forgatagában. Kivált közülük három alak – Ármin alig akart hinni a szemének! A barátai! A hód teaillatú varázsitalt vitt az elcsigázott katonáknak, a mókus meg apró golyókat dobált közéjük, amiket elkaptak a szájukkal és új erőre kaptak. A medve úgy rontott a várfalra felkapaszkodott ellenségre, hogy egyszerre harmincat is lesöpört hatalmas mancsaival. 

A piros manó odalent toporzékolt dühében. Dühösen rikácsolva új hadrendbe állította csapatait, előkerült egy óriási faltörő kos, és megindultak a vár hatalmas kapuja felé. 

Hajnalodott. A hősies várvédők tanácstalanul nézték a félelmetes szerkezetet.

Akkor Ármin észrevett az égen egy fénylő pontot. Feléje közeledett, gyorsabban szállt, mint a gondolat, olyan volt, mintha a felkelő Napból kivált csillagdarab lett volna. A Tűzmadár volt az!

Az aranymadár a vár fölé érve lassan körözni kezdett, és egyenesen Ármin vállára szállt. 

A katonák mind meghajoltak az új tábornok előtt, s intésére megindultak nyomában a kapu felé. Az ellenség vezére már épp kiadta volna a parancsot a támadásra, amikor kilépett a kapun a fényárban tündöklő Ármin. 

A zöld szőrmókok fejvesztve eldobálták fegyvereiket és megindultak az erdő felé, élükön a hadvezérükkel. 

Ármin serege űzte-kergette őket a mezőn, egyenesen a patak felé. A vizet látván a piros manó megtorpant, megfordította a csapatát, de nem volt esélyük felvenni a harcot már a várvédőkkel. Ármin fénye elvakította őket és mind egy szálig a patakba hátráltak. Sistergett a víz, ahogy a piros manó utolsóként a többiek után ugrott, aztán csend lett. Néma csend.

  • Jó reggelt csillagom! – anya arcát látta maga fölé hajolni, ahogy kinyitotta a szemét.
  • Eltűnt a manó, anya, képzeld! – kiáltotta boldogan Áron, de azért gyorsan körbepillantott a szobában. – Legyőztük!
  • Gondoltam, hogy csatáztál álmodban, rengeteget forgolódtál – mosolygott anya. – Teljesen leizzadtál. Nehéz volt legyőzni?
  • Nehéz. De ti is segítettetek, és a tűzmadár is! 
  • És hogy érzed magad?
  • Már csak kicsit fáj a torkom. Mi a reggeli? 

VISSZA A TARTALOMJEGYZÉKHEZ