Hídépítés a családban (avagy így kommunikáltok ti)

Hyross Kata interjúi

Megkérdeztünk néhány anyukát, nagymamát az ország négy égtájáról a gyerekekkel való kommunikációról. „Hogyan építesz hidat az ebédlőasztalnál a gyerekekkel, unokákkal, hogy minőségi időt töltsetek együtt, és kialakuljon egy tartalmas kétoldalú beszélgetés?

“Mit ettél ma, mit történt az óvodában, az iskolában?
Válasz: Semmi.”
Milyen unalmas és mégis mindennapos kérdések – és rá a semmitmondó válaszok!

Kati néni

Kati néni, 80 éves, négy unoka nagymamája, Szolnok

Miután mi nem egy városban élünk a gyerekeimmel, unokáimmal, így nem a találkozásainkkor, az ebédlőasztalnál tudom meg a legfontosabb eseményeket. Gyakran beszélünk telefonon, kapcsolatot tartunk interneten keresztül, mert szükséges velük a folyamatos kapcsolódás. Így, miután az életemben napi szinten jelen vannak, és én is az övékében, az eseményekről általában rendszeresen értesülök.  Ezért a közös együttléteknél / akár az ebédlőasztalnál / inkább az aktuális események körül forog a beszélgetés. Ilyen események a születésnapok, névnapok, üdülések, iskolai kirándulások, vizsgák stb. Ezekről közösen beszélgetünk. Mindezek mellett fontos a régi dolgok felelevenítése. Ha azt szeretnénk, hogy az emlékek megmaradjanak, azokat időközönként fel kell emlegetni. Fontos, hogy a gyerekkori élményeket olykor-olykor szóba hozzuk, csakúgy, mint a gyerekkori mondásokat. Ma is a fülemben cseng, ahogy egy-egy tárgyat elneveztek, mert csak úgy tudták kimondani akkor még. Amikor ezeket újra hallják, nagyokat nevetnek rajta, de még a felnőttek is. Ahhoz, hogy tartalmas beszélgetések alakuljanak ki a gyerekek, unokák és a szülők vagy nagyszülők között, nagyon fontos: – a folyamatos kommunikáció, – a gyerekek életében történő aktív részvétel, – a gyerekek időközönkénti vagy szükség szerinti dicsérete, – a szeretet kimutatása, olykor kimondása,  – a fontos események családi megünneplése, – sok-sok együtt töltött idő, – és nem utolsó sorban fontos, hogy a nagymama sokszor megfőzze az unokák kedvenc ételeit. Az, hogy minőségi, tartalmas időt tölthessünk együtt gyermekeinkkel és unokáinkkal, csak folyamatos munkával érhető el!

Viktória

Viktória, 44 éves, két gyerek anyukája, Velence

A mai világban nehéz kommunikálni a gyerekekkel, mindenki kezében ott a telefon, szinte egész nap. Rossz példát mutatunk.  Egyedülálló szülőként még nehezebb, nekem kiskamaszok a fiaim. A telefon a mindenük, szinte folyamatosan játszanak vagy a barátaikkal beszélgetnek rajta. A gyerekek, amikor összejönnek nem beszélgetnek egymással, inkább a telefonon írogatnak egymásnak. Szülőként  programokat tervezek a szabadba, kirándulunk, kerékpározunk, múzeumba járunk, hogy megismerjék a virtuális világon kívüli életet. A gyerekek kihasználják a helyzetet, amikor a két szülő eltérő nevelési elvet vall. Lojálisak ahhoz a szülőhöz, aki engedékenyebb. Kisgyermek korban sokat olvastam nekik, kártyáztunk, társasoztunk. Számomra fontos volt, hogy a kortársaikkal játszanak, játszótérre, játszóházba jártunk. Fontos a családdal, rokonokkal való kapcsolattartás, megismerni a gyökereiket. A kamaszok lázadnak, a barátok kerülnek előtérbe. Hiszem ha kicsiként jó példával és barátokkal vettük körül gyerekünket, elkerülhetik a mai fiatalokat fenyegető függőséget. A világ változik, de a szép dolgokat mindig észre lehet venni.

Veronika

Veronika, 60 éves, két unoka nagymamája, Visegrád

Nagyon ritkán vagyok együtt az unokákkal, messze laknak tőlem. Lányunokám 11 éves, akitől ha kérdezek valamit, az anyukájára néz és anyuka már válaszol is helyette. Nem tudom, hogy ez miért van így. Ha kettesben vagyunk, a barátnői felől érdeklődöm, így próbálok közelebb kerülni hozzá. Mivel viszont teljesen messze esik az értékrendemtől a kapott válasz, teljesen lefagyok és megszűnik a kezdődő kapcsolat is, ő pedig eltűnik a szobájában. Nincs meg a híd közöttünk, döcögős a kommunikáció. Óvatosan kérdezgetem, mihez lenne kedve? A válasz: nem tudom…Felkínálok néhány lehetőséget: túrázzunk az erdőben, színezzünk, meséljek, vagy adjon ő valami ötletet, amihez neki van kedve. Általában a kifestőket részesíti előnyben. Közben ha kérdezem, olyan, mintha dugóhúzóval kellene kihúzni belőle a választ. Mondhatom, hogy nehéz a kommunikáció. Remélem, egyszer sikerül a kislánnyal közös hangot találni, hogy az a kevés együttlét harmonikus legyen. A fiú unokám már 18 éves, imádta kiskorában a meséket, a szerepjátékokat. Igaz, vele nagyon sok időt töltöttem, az ő életében intenzívebben kivettem a részem. Én vacsoraidőben értem haza általában, és a papával közösen beszámoltak az együtt töltött időről. Fürdettem, majd meséltem minden nap, de volt, hogy képzelt mesét kezdtem, és átadtam neki a fonalat, hogy folytassa ő a mesét. Erős kötelék alakult ki közöttünk a sok együtt töltött program során, habár ez meggyengült, mióta megritkultak a találkozások. Úgy gondolom viszont, hogy épp a gyerekkori évek miatt újra tudjuk építeni a hidat kettőnk között.

Kriszti

Kriszti, 44 éves, egy kisfiú anyukája, Veszprém

Míg oviba nem kezdett járni Áron, nagyjából olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja. Úgy alakult, hogy mindent kettesben oldottunk meg. Fárasztó volt ugyan segítség nélkül, de mégsem kötöttségnek éltem meg. Jó visszagondolni rá. 39 évesen lettem édesanya, de kis termetemnek köszönhetően sosem volt kérdés, hogy együtt mozogjak vele, és mindenféle izgalmas felfedezést közösen éljünk meg. Egyik oldalon fontosak voltak a határok, de mindig ott voltam, hogy ameddig a képességei engedik, biztonságban, félelem nélkül kipróbálhassa a dolgokat és felfedezze a világot. Élveztem, mert gyerekkorom óta nem játszottam ennyit 🙂 Így nálunk pusztán kényelmi okokból sosem hangzott el, hogy nem mássz fel oda, mert leesel, ne szaladj, mert elesel. Kapott persze határozott tiltásokat, de amennyire az értelme engedte, később beszélgettünk arról, mit miért nem szabad. Kétéves volt, amikor könyvtárba kezdtünk járni. Mi sem vagyunk mentesek a kütyüktől, szeretem, hogy megkönnyítik a mobileszközök az életünket, ráadásul én is laptop mellett töltöm a munkaidőm legnagyobb részét, de Áron hozzászokott, hogy egymásra figyelünk, beszélgetünk. Minden nap elalvás előtt megbeszélgetjük, mi történt a nap során, és mi vár rá másnap. Figyeltem arra, hogy megtanulja megfogalmazni az érzéseit. Az asztalnál is egymásra figyelünk és mindig találunk beszédtémát, ami őt is érdekli, amihez kapcsolódni tud. Amikor kisebb volt, az ízekről, ennivalókról beszéltünk. Most, hogy már más dolgokkal találkozik a közétkeztetésben, a beszélgetésünk arra kanyarodik, milyen új ételekkel találkozott aznap, miért volt finom, vagy nem finom. Mindig lefényképezem a heti menüt, így tudom, mit evett aznap, és tudok beszélgetést kezdeményezni. Lefényképeztem egy tablót, amin szerepel mindenkinek a jele és neve. Így mindig tudok valamivel kapcsolódni hozzá.

Zsuzska, 41 éves, egy kisfiú anyukája, Mány

Habár Benedek még csak 2 éves és 3 hónapos, boldogok vagyunk, hogy rendkívül kommunikatív, szinte már “be nem áll a szája” típusú gyerek. Születésétől fogva nagy hangsúlyt fektetünk a beszédre, tanítása is így zajlott/zajlik, hogy sok mindent kommentálunk, narrálunk neki, tehát gyakorlatilag mi is egész nap beszélünk… Ám ami még ennél is fontosabb, napos kora óta éneklünk neki, illetve most már vele együtt. Ölben kucorgó babaként is ütöttük már az ütemet apró kezecskéivel, verseltünk, dúdoltunk egész nap, amikor csak ébren volt. A szobájában felfüggesztett bölcsőhintában órákat lökdöstük, miközben népdalokat, gyerekénekeket énekeltünk, egy idő után már ő választotta melyik könyvből, milyen dalokat vegyünk végig. Ez a sok dalolás a mai napig visszaköszön, habár most már ritkábban ének-hintázunk, ő szakadatlanul dalol egész nap 🙂 És mindig eszébe jut egy nóta valamiről, nemrég a szilvás gombóc ebéd eredményezett egy napokig tartó “Kiugrott a gombóc a fazékból, után a molnár fazekastól….” kántálást, az adott ebédnél, meg utána és gyakorlatilag még két-három napig.
Figyelek rá, hogy ha akár csak egy tíz percre tűnök is el teregetni, megérkezésemkor megkérdezzem, mit csinált, mik történtek vele, mivel játszanak épp az Apukájával és figyelek rá (!) legalább pár percig, hagyom, hogy elmondja, beszámoljon az eseményekről. Bízom benne, hogy ez a rá irányuló direkt figyelem, meghallgatás a  jövőben kamatoztatja majd magát, bizalmát felém megalapozza, hogy mindig bátran elmondhasson nekem mindent, hiszen meghallgatom, végig hallgatom. Rá figyelek. Az étkezőasztalnál nálunk még kevesebb kommunikáció zajlik, ott inkább az evéssel kapcsolatos akciók folynak (megetetjük a kacsát is, markoló hozza a müzlipelyhet stb.) hiszen egész nap együtt van a család. Ám mivel a jövőben valóban az lesz a családi kupaktanács színhelye, hiszem, hogy célzott odafigyeléssel, türelmes és megértő kommunikációval majd a legelvetemültebb kamaszunk is inkább nyitott, mint magába forduló, bezárt természetű lesz. És ha ezt az utolsó mondatot Bendinek is felolvasom, a NYIT és ZÁR szavak ütik majd meg a fülét, és mivel napok óta mindenhol a “Kolozsváros, olyan város, a kapuja kilenc záros” -t énekeljük, tuti, hogy még egy ideig repertoárban marad a nóta.

TARTALOMJEGYZÉK