Az étel mint szeretetnyelv

Olasz Ildikó írása

Mind hallottunk már az öt szeretetnyelvről, az elismerő szavak, a minőségi idő, a szívességek, a testi érintés és az ajándékozás fontosságáról.
Annál kevesebbet beszélünk egy nagyon is nyilvánvaló és az ünnepek környékén igen aktuális jelenségről: az étel, mint szeretetnyelv megjelenéséről.

Könnyen tetten érhető az ezerféle érzelem, ami az ételeinkhez és az ételhagyományainkhoz fűződik és az étkezéseinket átható hitrendszer, ami lehet ugyan megtartó erejű a nehéz időkben, de sajnos inkább megbetegítő és számos konfliktus forrása. Hogy van ez és hogyan változik velünk ebben a nagyon kifordult és furcsa világban? Hogyan kezelhetjük rugalmasan mégis ön-azonosan akár az ünnepi menü megtervezését, hogy ne sértsünk meg senkit és ne hagyjuk magunk mögött épp a lényeget, miközben egy szebb és jobb jövőt próbálunk építgetni a csemetéinknek? Mire tanítanak minket a családi történetek vagy épp a népmeséink az ételekről és az együtt főzés és együtt evés, a táplálás, mint éltető szeretet kifejezéséről?

Megannyi kérdés és még több szál, amire ezt a témát fel lehetne és fel kellene fűzni, de ahány ember vagyis ahány család, annyi válasz, megoldás létezik és én csak annyit vállalhatok fel, hogy igyekszem legalább azt bemutatni, hogy ezzel az igyekezettel, ezzel a problémakörrel senki sincs egyedül. Jó lenne megmutatni az összes félnek, hogy akik változtatni akarnak, azok nem a hagyományok megtörését és a családjaik bosszantását tűzték ki szent célul, hanem a mostani tudásuk szerint a lehető legjobbat akarják tenni. Hát hiszen nem erre törekszünk mindannyian?

Adott például a Karácsony a maga porcukros, mézeskalács-illatú csodájával, az ünnepi asztallal és a családi hagyományokkal. Adott a Mama névnapja, a kétféle sülttel, a hájastésztával, a két napig készülő sós és édes süteménykölteményekkel, a cherrys kristályok koccanásával. Adott a Papa születésnapja, a kétféle pörkölttel, a nehéz borokkal, a krémessel, a dugi csokikkal, a rokonpuszilkodásokkal és még több odacsúsztatott dugicsokikával. Adott a Mikulás, aki nem is egy, hanem évente minimum három-négy helyről adogat ajándékot és akivel fenyeget gyerekkorodban boldog-boldogtalan, hogy ha nem leszel jó, nem kapsz csokit, hogy figyel távcsővel, hogy ha nem eszed meg a főzeléket, akkor nem lesz édesség a csomagban, csak virgács. Holnaptól meg eheted a kelkáposzta főzeléket a csoki helyett.  És, ha neked eszedbe se jutott addig az ételre mint büntetésre vagy jutalomra gondolni, akkor majd most jól beléd vésik. Nem szándékosan, nem átgondoltan, nem fondorlatból, hanem mert már az ő szüleik és a szomszéd nénik és egyáltalán mindenki ezzel jött már, mióta az eszüket tudják. Beléd nevelik az óvodában, az iskolában, hogy mi az elvileg elegendő étel, amit meg kellene egyél és ha többet vagy kevesebbet eszel, azonnal méricskélnek, hasonlítgatnak máshoz. „Bezzeg a Zolika mind megette a sóskamártást.” „Bezzeg majd jól megnő, te meg törpe maradsz. Anya biztos szomorú lenne ha látná, hogy nem etted meg a főzeléket, amit ő kifizetett neked.” És már oda is kapcsoltuk a bűntudatot az ételhez. Odaláncoljuk magunkat az elvárások rendszerébe. Sőt, ha el is híztál, már teljes joggal szidhatod azokat, akik bezzeg soványak, meg sportosak. Hiszen sikk lett a Dad Bod, vagyis az Apatest, ami kicsit szőrös, kicsit elhízott, de… de van gyereke. Sikk csúfolódni azon, aki edz és diétázik. Sikk nyavalyogni, hogy nekem bezzeg nem sikerült egy diéta sem. Hogy emögött milyen minták húzódnak, az étellel milyen egészségtelen viszonyod van akár így, akár úgy, azt nem sikk feszegetni, megoldani és az egészségről csak mint kultikus, távoli ködbe vesző trendi álomról beszélünk. Elolvasunk minden semmitmondó cikket, majd a fórumokon megnyugtatjuk magunkat és egymást, hogy mi is a többséghez tartozunk és ez ellen nincs mit tenni. Talán nem is kell.

Vagy talán mi vagyunk éppen azok, akik ezt az egészségtelen mintát megtörni akarjuk és harcos harmincas fejjel, nekidühödve dobálunk ki minden szemetet a házból és tiltjuk a csemetét a nagymamától, mert az következetesen lekváros kenyérrel eteti és cukros teával itatja és csokit meg zsebpénzt dugdos az unoka zsebébe, mert nem tudja, hogy máshogy is lehet kifejezni a szeretetet, vagy csak nem adtunk neki alternatívákat a kezébe és nem magyaráztuk el neki, mi miért tartjuk ezt olyan fontosnak. És miért most? És miért ilyen hirtelen? Hiszen mi is felnőttünk, nem? És ettől a mondattól persze eldurran az agyunk és magyarázat és türelmes szeretet helyett nem tudunk már mást csak ordítani, tiltakozni, vagy ritkítani a látogatásokat. Mit tegyünk? Nekünk se jó így. A gyereknek se jó így.

És akkor adott a közétkeztetés. Az évi húsz szülinapi torta az óvodában, ahova nem viheted be, amit te sütöttél egészséges, adalékmentes anyagokból, cukormentesen. De nem is ez a nagyobb baj, hanem hogy reggelire tejszínhabos csokipudingot visz a közétkeztető cég, mert az volt olcsó. Aztán kakaóporos-porcukros főtt tésztát kap a gyerek ebédre. Heti háromszor vaníliás/karamellás/csokis tejet kapnak annyi cukorral, hogy a napi szükségletüket már reggel kimaxolták. És ezek nem légből kapott, hanem valós esetek. És nem egyediek, és nem elszórtak, hanem tipikusak. A bébipépek, gyümölcspépek ha nem érsz rá magad kotyvasztani, már a kezdetekkor olyan intenzíven cukros ízhez szoktatják a kicsinyedet, hogy munkás rászoktatni a rendes gyümölcsre. Ha uborkakarikákat viszel neki a játszótérre, kinéz a többi anyuka, akinek bűntudata van, hogy a sajátja a csipszes zacskót markolássza. És bűntudatból hazafelé vagy kiabál vele, amiért nem ette meg az almát, „bezzeg a játszón az a kisfiú”, vagy dühében még vesz neki egy csokit, vagy maga tömi be otthon…és az ördögi kör folytatódik.

Az ételekhez fűződő viszonyunkra annyi bűntudat, aggodalom, fájdalom rakódott az utóbbi két-három évtizedben, amire ezelőtt talán nem volt példa. Hogy idő se volt rá, lehetőség se ennyi mindenből választanunk, az is tény. Ahogy persze az is, hogy a fiatalok mindig is lázadtak és új utakat kerestek a konyhában éppen úgy, mint más területein az életnek. Ez természetes, de attól még nem könnyű folyamat. Nem könnyű az idősebb generációnak beletörődni, hogy van, amibe már nincs beleszólásuk és, nem ma van az a nap, amikor kikérik a véleményüket és ez így van jól. Majd kikéri az a fiatal egy év múlva, vagy amikor már kicsit lehiggadt és jobban tudja, hogy építkezni csak alapra érdemes. A fiatalabbnak pedig azt kell megértenie, hogy van, amire építeni kell és újítani nem a „fejjel a falnak” módon érdemes, mert akkor fog elveszni a lényeg az egészből.

Nehéz belátni egy friss nagymamának, hogy lehet, hogy anno neki azt mondták, hogy három hónapos kortól tápláljon minket hozzá, de ma már tudjuk, hogy a csecsemők bélepithél sejtjei nem zárnak össze megfelelően 6 hónapos kor előtt és nem is tudnak  bizonyos allergénekkel mit kezdeni. Ugyanazokkal két-három hónappal később teljesen jól megbirkóztak volna és nem alakul ki mondjuk egy ételérzékenység vagy allergia bennük. Hogy ma már annyi allergia és ételérzékenység van, ami nem divat, hanem tragikus következménye a megváltozott környezetünknek, étrendünknek és a millió vegyszernek, aminek harminc éve még nyoma sem volt.

Nehéz ez mindenkinek. Ahogy nehéz megrágni a népmesei kemény kenyeret, amivel a jóakaró édesanya elengedi fiait, hogy megtanulják, hogy mindenért meg kell dolgozni. Meg kell dolgozni a betevő falatért és a családi egységért és békéért egyaránt. Meg kell harcolni a szóló szőlőért épp úgy, mint azért, hogy a gyermekeinknek legyen választása egészségesebben felnőni és nem azért élni tíz-húsz évvel rövidebb ideig, mert azokat az egészségtelen étkezési hagyományokat adtuk át nekik, amiktől a mai ötvenesek és hatvanasok vezető halálokai a szív- és érrendszeri megbetegedések és a cukorbetegség valamint szövődményei. Meg kell itt harcolni az új hagyományok megteremtésével éppen úgy, mint azzal, hogy ne démonizáljuk a grízes tésztát, vagy a lekváros kenyeret, vagy a nagyi szeretettel sütött hókiflijét. Értsünk szót és dolgozzunk azon, hogy az a szó szép legyen.

TARTAKLOMJEGYZÉK