Kütyü-mese

ÚTVESZTŐBEN

Írta: Kis Adrienn és Rapai Csaba

reading

Julcsi reggel nyolctól délután egyig olyan volt, mint a többi nyolc éves kislány – iskolás volt, már másodikos. Ebédnél szokott kezdődni. Az ő titkos másik élete. Kicsit futkosni szokott az udvaron a barátnőivel, mielőtt betolonganak a szép új ebédlőbe. Sorban állás közben aztán a finom illatok kisöprik belőle az elmúlt délelőtt maradék feszültségét is. Mire tálcájával az asztalhoz ér, megesik, hogy már a hercegnő ül le, abroncsos szoknyáját szépen elsimítva, csillogó evőeszközökkel válogat a finomságoktól roskadozó lakomán. Rosszabb napokon csak csipeget a tányérjából, mint az a szegény gólya a róka ravaszul tálalt ebédjéből. Vagy épp az árokparton heverve eszegeti a hamuba sült pogácsát. Vagy jobb napokon, mint a ripsz-ropsz egér a ropogós zizegőst. Az a na, hogy is mondják, igen, megvan! – rópi, vagy roppi, vagy ropi. Amit ő is szeret, egy zacskóban van, anyukája vesz neki néha, hosszúfinomsósízű. Na, azt lopja el az az egér néha, de nem azért mintha direkt baja volna vele, hanem mert éhes, vagy, mert csak rosszalkodik direkt. Ripsz-ropsz, hirtelen, mert ilyen a természete. Szóval ebédkor szokott kezdődni.

Aztán megjön Anya, indulnak haza. Van, hogy hintón, ha még rajta van az abroncsos hercegnőruha. Van, hogy nyikorgó szekéren döcögnek (ami néha csilingel is). Néha kedves lován, Almán poroszkál haza ráérősen. Olyan is van, hogy csak simán az autóval mennek, de a kisutcákban kanyarogva szerpentinest játszanak, és lesik, hogy vajon felbukkan-e a tenger a következő kanyar után. Néhanapján csak simán hazahajtanak, de az utolsó kanyarban jobbra helyett balra kanyarodnak, és a Duna partján állnak meg. A stégre hasalva ujjaikat a vízbe lógatják, és megszámolják, ma ki győz: több-e a kacsa, mint ahány fokos a víz…

Mikor hazaérnek s leparkolják a hintót végre (szekeret, autót, lovat – mikor mit), és felmennek a lakásba, Julcsit már várják a barátai. A rengeteg baba – mindegyiknek tudja a nevét, kedves kis állatai (a róka, a zsiráf, a tigris, az elefánt és a cica), akik elmesélik neki, hogy mi minden történt itt, amíg ő a Platánosban járt. Így hívják egymás közt az iskolát, mert gyönyörű, hatalmas platánfák szegélyezte parkban van. Kis íróasztalán szép rendben sorakoznak a pajkos ceruzák, viaszkréták, ecsetek, festékek – igen, pajkosak, mert hiába akar velük rajzolni, festeni, mikor azok nem akarnak, vagy épp mást csinálnak, mint amit ő szeretne. Julcsi csak rajzolni akarna egy szép rózsabokrot, de mire elkészül, kiderül, hogy csak úgy ott lett mellette egy ház is, szép nagy kéménnyel, felette felhők, mint tarajos hullámok, amin egy kis vitorlás kapaszkodik a habokba. Mikor megírja a házi feladatát, nagyon koncentrál, hogy szép és pontos legyen. Ismeri jól a számokat már, többet is, mint ahány ujja van összesen, és a betűk is lassan barátai lesznek. Gyakorol a zeneórára is, szokott furulyázni a babáknak, akik ilyenkor táncra perdülnek és önfeledten pörögnek-forognak a parkettán. Ha van kedve, még lemegy a játszóra apukájával, mikor az hazaér a munkából. Apa nagyon erős, mint egy medve, olykor hirtelen feldobja és elkapja őt, meg gyorsan is fut, mindig utoléri őt, na persze, mert néha nem két lába van, hanem négy, amikor párduccá változik. Mikor a napocska elhasal az utolsó felhőcsík tetején és elbújik aludni, Julcsi már megfürödve, telepocakkal bebújva vár a kastély legszebb szobájában, ahol kandalló tüze ég és baldachinfátyol öleli körbe. Szemei összekuszálódtak, picik és laposak, de nem is kellenek már… Néha a királyné hangja, néha a királyé, de mindegy is melyiküké, valami szép, finom meleg hang ringatja, és ő csak hallgatja a mesét, egészen addig, amíg csak bele nem csúszik teljesen. Reggel mindig elmeséli, hogyan is folytatódott álmában a mese, de persze Julcsi tudja, hogy az nem álom, hanem egy másik világ, ami ugyanúgy igazi.

girlcount

A karácsonyi szünet után új kislány jött az osztályukba. Zorának hívták. Nagyon okos volt, mindent tudott, amit ők. Minden betűt ismert, ezerig is elszámolt, sőt, már a szorzótáblát is fejből tudta. A betűk néha mégis bujkáltak előle, a számok pedig olykor csak értelmüket vesztett szavakká változtak át. Amikor a kedvenc könyvéről kérdezte Kati néni, csak vonogatta a vállát. A tanítónéni csak sóhajtott – nem ő volt az egyetlen gyerek az osztályban, akinek hasonlóan ment a tanulás.

Zora a szünetekben nagyon érdekes, furcsa dolgokat mesélt. Egy varázslatos labirintusról, ami az erdőben kanyarog, és a süninek végig kell mennie rajta, hogy megtalálja az almát. Máskor csillogó kristályokból van a fala, és a királylánynak kell megtalálnia benne az utat, mert elrejtették benne a gyűrűjét. Julcsi ámulva hallgatta, meseillatot érzett. Megkérdezte Zorától, melyik mesében van ez a labirintus. Zora csak nevetett és kurtán ezt felelte:

–         Nekem igazi labirintusom van. Most kaptam a szülinapomra. Ha egyszer átjössz hozzánk, megmutathatom.

Julcsit nem hagyta nyugodni a dolog. Addig kérlelte anyukáját, amíg fel nem hívta Zoráékat. Jövő kedden szívesen látják Julcsit. A kislány nem értette, miért olyan soká, de anyukája azt mondta, hogy Zora nem ér rá máskor, rengeteg dolga van minden nap, különórák, edzések. Bár Julcsinak az idő nem volt fontos, a kedd is csak olyan nap neki, mint a többi, de azért csak eljöhetne már. Addig is a kislány boldogan szaladt a babáihoz elújságolni a jó hírt. Mind izgatottak lettek. Julcsi rögtön épített is nekik egy labirintust a kockáiból. A tigrise volt a legbátrabb, ő próbálta ki először. Anna babáját királylánynak öltöztette, úgy gyakoroltak, minden délután. Őket feltétlenül magával akarta majd vinni, hogy kipróbálhassák együtt azt az igazi labirintust.

Végre eljött a nagy nap előtti éjjel. Julcsi álmában a labirintusban járt, örökzöld bukszusok közt, porlepte utakon, felettük kék ég, kicsit félelmetes, de mégis szép. Pont mikor megtalálta volna a kijáratot, zsupsz, belecsörgött az ébresztőóra a meséjébe. Kedd lett. Az a kedd. Labirintus kedd.

magic wand

Izgatottan nyüzsgött egész nap az iskolában, nem bírtak vele a tanítók, nem is értették mi lehet vele… Julcsi gondolatait egész nap kitöltötte a varázsvilág. Elképzelte ebédnél – mikor tündérruháját leette egy kis mikropörkölttel – hogy varázspálcával kezében (másik kezében Anna babáját szorongatva) lopakodik az útvesztőben. Aztán megérkezett Zora anyukája, egy fehér autóval. Olyan nagy fehérrel. Elvitte ma őt is, hozzájuk. Oda, ahol a titok várja. Az utazás számtalan kalandot rejtett ma is, pedig nem is anyával utaztak. Egy kis park mellett, ahogy jobbra befordultak, Julcsi látott egy ösvényt, amelyen Alma, a kedvenc lova sétált éppen. Zoráék utcájába bekanyarodva mintha látta volna felcsillanni a tenger hullámait is, épp egy sellő úszott a part felé. Megérkeztek. Fehér volt a ház is, olyan hirtelen fehér, mint az autójuk. Világosszürke macskakő a garázsbejárón, előtte egy ládában virágok, gyönyörű szépek. Julcsi csodálkozott, hogy virágozhat már a rózsa ilyen kora tavasszal. Odaszaladt, hogy megszagolja, de az olyan szomorúan csendes, illattalan volt. Mintha nem is igazi lenne. Julcsi megrémült egy pillanatra, Zorára nézett, aki bátorítón megfogta kezét, rámosolygott és bementek a házba. Nagy ház volt, emeletes. Akkora volt az előtér, hogy Julcsi elveszettnek érezte magát benne. Ledobták kabátjukat és lerúgták cipőiket. Zora előreszaladt a finom szőnyeggel borított falépcsőn, melynek korlátján egy oroszlán aludt békésen.

–         Gyere Julcsi! – szólt Zora. – Fent van az én szobám, megmutatom.

Julcsi bátorítóan megszorította Anna baba kezét, és tigrisét magához ölelve elindult Zora nyomában fölfelé. Egy sok helyiségből álló labirintusszerű emeletre érkeztek.

–         Ez lenne az? – gondolta Julcsi.

–         Erre, jobbra – hívta Zora. – Ez az én szobám.

Bent is minden fehér volt. A falak, a fehér padlót söprő függöny, a csillár, a polcok. A habselyem ágytakarón a díszpárnák, és köztük a szép sorban ülő plüssök. Mint a hó. Julcsi meg sem mert mozdulni. Zokniján meglátszott, hogy délelőtt kicsit mezítláb szaladgált a termükben.

Az egyik fal maga egy hatalmas hófehér ajtó volt. Julcsi szorongva nézte. De a labirintust sehol sem látta.

–         Na, gyere már, megkukultál? – azzal Zora nevetve elhúzta az óriási beépített szekrény ajtaját.

–         Most! – gondolta Julcsi, és bénultan meredt a feltáruló látványra.

De tényleg csak egy szekrény volt az ajtó mögött. De nagyon furcsa szekrény. Minden szín oda volt bezsúfolva. Rengeteg játék. A fölső polcokon társasjátékok, babák egymás hegyén-hátán, babaházak, építőkockák, könyvek kupacokban. Volt egy kis létra is, hogy el lehessen érni őket, de látszott, hogy rég nem nyúlt fel oda senki.

Középen pedig egy nagy fekete ablak ásított.

Nem is értette, mit lát. Aztán Zora megint felnevetett, felkapta a távirányítókat, Julcsi kezébe is nyomott egyet, és bekapcsolta a tévét.

Hat órakor megjött Anya. Julcsi röpült hozzá. Szorosan a kezébe kapaszkodva hirtelen elköszönt, és húzta ki magával a házból.

Csöndes volt a hazaút. Nem csacsogott, mint szokott, szórakozottan felelgetett, félszavakkal. A Nap pont akkor bukott le, amikor a hídon jártak, de most elmaradt az ámult csodálat is.

Anyukája nem faggatta, csendben tett-vett körülötte. A kádban szólalt meg először.

–         Anya – súgta. – Mesélsz nekem?

–         Persze csillagom. Gyere ki, és mesélek.

–         De most mesélsz? Itt.

Anya megadóan sóhajtott, és belekezdett a Három kiscicába.

Ezerszer is hallotta már, de nem tudta megunni, hogyan változnak át fehérré, feketévé, majd csuromvizessé a cicák. De most valahogy nem látta őket. Próbálta becsukni a szemét. De akkor is csak a fekete sünit és a kék ruhás királylányt látta, ahogy furán ugrándoznak a villódzó zöld falak közt…

Csendesen is vacsorázott, s gyorsan ágyba bújt. Hallotta ugyan az igazi esti mesét is, de akárhogyan is figyelt, csak egyre álmosabb lett, de a képeket mégsem látta, és elaludni sem tudott.

Reggel karikás szemekkel ébredt. Apukája nagyon várta már, hogy meghallgathassa a mai álmot. Szerette a reggeleket, mikor Julcsi mesélt a tengeri utazásairól vagy a csillagközi kalandjairól, vagy mikor nyugágyakat ültettek a kertbe ketten és jól körbekapálták őket, hogy jól teremjenek, sok kis nyugágyat. Ilyenkor mindig fülig mosollyal indultak az iskolába ketten, ő pedig a dolgozóba utána. De ma nem ilyen reggel volt. Karikás szemű, csendes, szürke, s cseppet sem kedves.

Aznap az iskolában, ebédnél Julcsi sima szoknyában ült le ebédelni. Hazafelé hiába is kanyargott az autó velük, sehol nem bukkant fel sem egy tündér, sem egy sárkány, de még egy vacak boszorkány sem, akitől megijedhetne. Hazaérve nem szaladt elé sem a tigris, sem Anna baba, csak az ágy szélén ülve várták, csendesen. De azért mikor meglátták Julcsit, halkan suttogták neki: “Mi itt vagyunk neked”.

Teltek-múltak a napok, lassan ébredezett a természet, a parkokban igazi illatú nárciszok és ibolyák borították színes illatfelhőbe a világot. Julcsi már újra a régi volt, halványodtak benne a fekete ablak emlékei, megint látta a mesevilágot maga körül. Péntekenként, ahogy mindig, apukája jött érte, díszes hercegi ruhában, karddal az oldalán, és újra hintón vitte ilyenkor haza.

carriage

Csak egy dolog zavarta nagyon. Aggódott Zoráért, aki elaludt órákon, sokszor nem tudott figyelni a betűkre, összekuszálódtak a szavai, a számok meg nem akartak segíteni neki, hogy összeadja őket. Kedvelte őt nagyon Julcsi, szeretett volna segíteni neki, csak nem tudta, hogyan.

Március elején új tanító érkezett az iskolába. Nagyon izgalmasnak ígérkezett az új tantárgy, péntekenként az utolsó órájuk lesz majd. Kati néni azt mondta, hogy nagyon fog tetszeni nekik. Vajon milyen tantárgy az, hogy csend?! Ezen gondolkodtak egész héten a gyerekek, de még a szüleik is.

Péntek délben Bendegúz bácsi bejött a terembe, bemutatkozott és mindenkinek adott egy füzetet. Semmi kocka, semmi vonal nem volt benne, viszont átlátszó lapok zizegtek a sima oldalak között. A tanító bácsi nem a tanári asztalhoz ült le, hanem a sarokba állított régi lócára.

–         Most jól figyeljetek – mondta szép mély, lassú hangján. – Tudjátok, azt hogy kell? Hát úgy, hogy jól becsukjátok a szemeteket, és jól kinyitjátok a fületeket.

És mesélni kezdett…

Zora szót fogadott, ebben jó volt. Nagyon koncentrált, hogy jól figyeljen. Annyira, hogy alig hallotta a Bendegúz bácsi hangját. Pedig becsukta a szemét és nagyra nyitotta a fülét, ahogy mondták neki. Távoli hangfoszlányokat hallott: köles, topánka, herceg, bál, hamu, mogyoróág, éjfél. Aztán a tanító bácsi hangja elhalkult.

–         Most nyissátok ki a szemeteket és rajzoljátok le, amit láttatok.

Zora kissé furcsállta a dolgot. Hiszen eddig csak hallgattak, nem láttak, csukott szemmel nem is lehet látni…

–         Hát jó, ha ez a feladat, akkor ezt kell csinálnom. Lerajzolom, amiket hallottam – gondolta a kislány.

Elővette ceruzáit és rajzolt ő is, mint a többiek. Csakhogy az óra végére, mikor készen lett, az ő füzete nagyon furcsán festett: a lap alján apró rajzok sorakoztak, és olyan volt, mintha minden egyszínű szürke lenne. Ámulva nézte a többiek színes mese- rajzait. Főleg a Julcsié tetszett neki nagyon. Az a fácska szinte simogatta a lányt, akinek könnyek potyogtak a szeméből… Ő nem is emlékezett ilyenre a meséből… Megfogadta, hogy ezentúl még jobban fog majd figyelni.

Teltek-múltak a napok, a hetek, közeledett az év vége. Az utolsó tanítási nap épp péntekre esett. Vagyis az idei legeslegutolsó óra pont Zora és Julcsi a kedvenc órája volt – a csendóra. Különleges volt ez az óra, ez alkalommal ecsetet és festéket kaptak a mesefüzethez – most már ezt is tudták, hogy így hívják. A mese végén elsőként Zora volt, aki az ecsethez nyúlt. Számtalan színben pompázó vidám nyári táj tárult a szeme elé, mire végzett. Az égen boldogan szaladtak a tarka bocik s a báránykák, a juhászokkal, a tűz fölött slambuc sült bográcsban. A földön pedig babakék felhők úsztak a Nap felé. Megfordult a világ, délibábos mese lett belőle. Óra végén Bendegúz bácsi elsétált a padsorok közt, ránézett Zorára, majd a festményére. Csak nézte, majd gyengéden megsimogatta Zora buksiját. Szája szegletében boldog mosoly bujkált.

Hamar elmúlt az évzáró is, és elkezdődött végre a nyár. A szünet első napjára volt megbeszélve. Az Új Labirintus Napja. Ez volt a neve a játéknak, amelyet Julcsi talált ki. Már hosszú ideje ezt készítette elő, minden babája és állata részt akart venni benne. Nagy nap lesz ez, mert Zora vendégségbe jön! Julcsi az összes építőkockáját felhasználta, sőt, még kölcsön is kellett vennie apa 46-os cipőjét bejáratnak. Csöngettek. Zora állt az ajtóban, kezében hosszú barna hajú, gombszemű babájával.

–         Ez itt Zsuzsi – mondta Julcsinak. – Ő is kíváncsi volt nagyon, elhoztam, nem baj?

–         Gyertek be – válaszolta megilletődötten Julcsi.

S amíg Zora és Julcsi anyukája elvonultak a nappaliba beszélgetni, a két kislány elindult Julcsi szobájába, ahol várta őket a Mese.

VISSZA a tartalomhoz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük