Így csinálják ŐK

Csillagok, csillagok… utat mutassatok…

Ismert személyeket, hírességeket, szakértőket kérdezünk meg magazinunk aktuális témájában.
Ezúttal Szinetár Dóra Jászai Mari-díjas színész-énekesnő és Uzsalyné Dr. Pécsi Rita neveléskutató válaszolt: hogy is állnak ők a gyermekkori kütyüzés kérdésköréhez.

Kérdező: Kis Adrienn

SZINETÁR DÓRA nemcsak kiváló művész – de három gyönyörű gyermek édesanyjaként is sokak példaképe.

56595479_413675362753433_243088255531089920_n

(A fotó Szinetár Dóra hivatalos facebook-oldalának tulajdona)

Kis Adrienn: Kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor második gyermekem szájába adtam a cumit. Öt hónapos volt, vigasztalhatatlanul sírt, valahányszor autóba kellett ültetnem. Hosszú volt az út, ami végül a cumihoz vezetett. Emlékszem a pillanatra – azt éreztem, hogy valami olyat teszek épp, aminek nem láthatom a következményeit, amivel nem tudhatom, mit indítok el, elvesztem annak a területnek a kontrollját, magam teremtek egy függőséget a gyermekemben.Vajon mit gondolnak azok a szülők, abban az első pillanatban, amikor a gyermekük kezébe először adnak okoseszközt?

Szinetár Dóra: Szerintem a legnagyobb probléma, hogy semmit. Nagyon sokan nem gondolkodnak, semmi tudatosságot nem látok sok család gyereknevelésében. A felnőttek fáradtak, agyonhajszoltak, vagy épp mindenféle mással vannak elfoglalva, nagyon kényelmes, és egyszerű módszer valamilyen monitorral lekötni az épp unatkozó gyerek figyelmét. Vannak rémisztő példák is, amikor a szembejövő babakocsiban az alig egy-két éves gyerek fel sem néz a kezébe nyomott telefonról, vagy amikor gyerekek csak úgy “hajlandóak” enni, ha közben bámulhatnak valamit az eléjük állított képernyőn. De a kevésbé szélsőséges esetek  hosszútávon szerintem ugyanolyan veszélyesek. Nálam sokkal okosabbak már sokszor leírták, hogy egy egészséges gyermek fejlődéséhez nulla, azaz nulla óra monitor-bámulásra van szükség. Persze szükség lenne helyette sok más dologra, amit a szülők nem tudnak megadni nekik. Vagy valóban nincs lehetőségük a legdrágább dolgot vagyis az idejüket a gyereküknek adni, vagy egyszerűen a képességük hiányzik a szabad játékra való neveléshez. Fejlesztőpedagógiát tanuló ismerősöm mesélte, hogy az egyetemen külön oktatják a szomato-pedagógia szakon, hogyan kell egy szülőnek megtanítani, hogy hogy labdázzon a gyerekével. Számomra ez döbbenetes. De hát a felnőttek egymást sem tisztelik meg sokszor valódi odafigyeléssel, miért tennék akkor ezt egy kicsi gyerekkel, aki még csak nem is mindig “szórakoztató társaság”.
.
Kis Adrienn: Előbb-utóbb ebben a digitalizálódó világban mégis eljön az ideje, hogy használnunk kell ezeket az eszközöket. Szerinted milyen fokozatokban és milyen életkorban kell/lehet elkezdeni megtanítani a fiatalokat ezeknek a felelős, biztonságos, tudatos használatára?
.
Szinetár Dóra: Szintén a nálam okosabbakra hivatkoznék. Azt mondják, középiskola előtt semmi szüksége egy gyereknek az “okoseszközök” használatára. Nálunk van otthon televízió, de csak filmnézésre használjuk, nagyjából kéthetente hétvégén, vagy ha nagyon rossz az idő, és már minden ötletből kifogytunk. Akkor megnézünk a nagyobbakkal együtt egy filmet, aztán beszélgetünk róla. Számítógépet a 11 éves lányom egyáltalán nem használ, egy Ipod-ja van, amin zenéket tud lejátszani. De internet-kapcsolat ezen sincs, mert ugye a monitor agy-és lélekbutító hatása után a következő komoly veszély a gyerekekre a világháló, és az azon található végtelenül kártékony tartalmak.
.
Kis Adrienn: Ha későn eszmél fel a szülő, és benne találja magát a csapdában, mi a teendő? Van-e visszaút?
.
Szinetár Dóra: Szerintem mindenhonnan van visszaút. Ha egy szülő egyszer csak meglátja saját magát – a családját – kívülről, és rájön, hogy a monitorok csapdájába estek, tud változtatni. Nem találkoztam még olyan kicsi gyerekkel, akit egy valóban jópofa társasjátékkal, vagy közös meseolvasással ne lehetne elcsábítani bármilyen képernyő elől. De tudni kell, hogy ez az elhatározás komoly energiát, és odafigyelést igényel a szülő részéről. Ugyanis nem lehet egyszerűen “letiltani” a gyereket a monitorozásról, helyette olyan, sőt még szórakoztatóbb alternatívát kell tudni ajánlani, másként csak elvonási tüneteket idézünk elő egy gyereknél, aki szegény nem tehet semmiről, arról sem, hogy a szülei hagyták képernyő-függővé válni.
UZSALYNÉ DR PÉCSI RITA neveléskutatóként számtalan előadást is tart a témában. Ő is nyilatkozott magazinunknak.
pécsirita
Kis Adrienn: Kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor második gyermekem szájába adtam a cumit. Öt hónapos volt, vigasztalhatatlanul sírt, valahányszor autóba kellett ültetnem. Hosszú volt az út, ami végül a cumihoz vezetett. Emlékszem a pillanatra – azt éreztem, hogy valami olyat teszek épp, aminek nem láthatom a következményeit, amivel nem tudhatom, mit indítok el, elvesztem annak a területnek a kontrollját, magam teremtek egy függőséget a gyermekemben. Vajon mit gondolnak azok a szülők, abban az első pillanatban, amikor a gyermekük kezébe először adnak okoseszközt?

Pécsi Rita: Úgy látom, nem tudják, hogy valóban milyen veszélyekkel jár az okoseszköz használata. Különösen a kisgyermekeket nevelőknek kellene felhívni a figyelmét, hogy ez nem cumi…Az Amerikai Pszichiátriai Társaság már 2000-ben kiadta egyértelmű állásfoglalását, miszerint egyáltalán ne adjanak 3 éves korig okoseszközt a gyermekek kezébe, mert visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Mindaddig, ameddig az idegrendszer nem fejlődik ki, nagyon fontos lenne óvatosan bánni ezzel a kérdéssel. Nagy szükség lenne józan, de határozott tájékoztatásra, mert csak így számíthatunk arra, hogy egyáltalán gondoljanak valamit a szülők akkor, amikor okoseszközt adnak kisgyermek kezébe. Most úgy tapasztalom, hogy mivel tájékozatlanok, ezért gyanútlanok is.

Kis Adrienn: Előbb-utóbb ebben a digitalizálódó világban mégis eljön az ideje, hogy használnunk kell ezeket az eszközöket. Ön szerint milyen fokozatokban és milyen életkorban kell/lehet elkezdeni megtanítani a fiatalokat ezeknek a felelős, biztonságos, tudatos használatára?

Pécsi Rita: A legnagyobb tanító a minta. Legfontosabb lenne saját magunk gyakorlatát legelőször megvizsgálni. Óvodás korban az agyfejlődést legintenzívebben a mozgás, a felfedezéses szabad játék, a személyes kapcsolatok segítik. Ehhez nem sokat tesz a digitális világ, tehát nyilván nem kell elzárni, szűrten, határozott korlátokat állítva érdekes alkalmazásokat, vagy értékes mesét nyilván lehet velük együtt(!!) nézni. Kisiskolás korban sincs szükség még pl. okostelefonra, folytatódhat a korlátokkal, szűrőkkel védett felhasználás. Egyértelműen fejlesztő hatásról szinte nem beszélhetünk, a függőség kialakulásának veszélyéről azonban igen, ezért ilyenkor is megismerő, kiegészítő funkciót kaphat inkább a géphasználat. Vannak segítő internetes oldalak, amelyek a tájékozódásban támogatják a szülőket. Sok országban pl. 12 éves korig nem engednek az iskolai oktatásba okoseszközöket, és Magyarországon is már vannak szülői és iskolai közösségek, akik közös szabályozással segítenek magukon, hogy ne kelljen egész nap “veszekedniük”… Nagyon fontos, hogy nem elég a tiltás, értelmes szabályokkal kell segíteni a használatot, és őszintén beszélgetni a hasznáról és a veszélyekről is. Ezen kívül pedig alternatív kínálatra is szükség van! Valós élményekre, természetközelre, zenére, játékra, művészetre, alkotásra, személyes kapcsolatokra, érdekes feladatokra, felelősségre elsajátítható fortélyokra, kihívásokra, mozgásra, közösségre…
Nagyobbacska gyerekekkel már akár együtt is elolvasnék egy-két tényszerű cikket, könyvet, esetet, hogy szembenézve a veszélyekkel, nem letagadva ezeket keressük azt a megoldást, ahogyan hasznosan élhetünk a lehetőségekkel, de nem engedjük meg, hogy a gép használjon minket. Látnunk kell, hogy egy lelkiismerettel nem rendelkező iparággal állunk szemben, a mérlegelés, az irányítás, a döntés a szülők kezében van, és ezt a stratégiát is meg kell tanítanunk, enélkül csak egy függőséget okozó szert – több kutató elektronikus kokainnak hívja – adunk a kezükbe, ami mellesleg sok érdekes, izgalmas funkcióval is rendelkezik.
(N. Kardaras A képernyő rabjai pl. egy ilyen hasznos, érdekes könyv, de ha valaki keres, többet is talál természetesen.)

Kis Adrienn:  Ha későn eszmél fel a szülő, és benne találja magát a csapdában, mi a teendő? Van-e visszaút?

Pécsi Rita: Igen, de haladéktalanul el kell indulni. Megint magunkon is kezdve, és természetesen attól függően, hogy mi a kialakult helyzet, a fenti korlátokat és ezekkel párhuzamosan a helyettesítő lehetőségeket bevezetni,  felkínálni, de kérdéses, vagy súlyosabb esetben érdemes szakember segítségét is igénybe venni. Valójában függésről van szó a legtöbb esetben, ami – hasonlóan a drog-, alkohol-, játékfüggőséghez,  tényleg nem játék. Ezért is érdemes a megelőzésbe sok energiát fektetni.

Uzsalyné Dr Pécsi Rita honlapja, izgalmas olvasnivalókkal.

VISSZA a tartalomhoz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük