Így csináljuk Mi…

Jelen számunk szerzői a kütyü-kérdésről: 

SZABÓ VIRÁG főszerkesztő-szerző:

virag

Az én gyerekkoromból kimaradtak a kütyük – olvasás volt, alkotás. Soha nem is vágytam digitális eszközökre –  akkor még más világ volt. Tizenhat évesen kezdtem el a számítógépezésbe érdeklődéssel belekóstolni, akkor már munkához, alkotáshoz szükség is volt rá. Ma ugyanezekhez használom. Akkor, amikor valóban szükséges. De van, hogy megérzem, milyen könnyű lehet a rabjává válni. Kezdő anyaként például tanácstalan helyzetekben első utam az Internethez vezetett. Nem tett jót. De kell a mindennapok tevékenységeihez – az újságíráshoz, a könyvíráshoz, az alapítványi munkák szervezéséhez, sokszor megvalósításához (a Fénypont Kreatív Műhely Alapítvány elnöke vagyok). De nem kell a tanításhoz, a mentálhigiénés munkához, a meséléshez. Van, amihez emberek kellenek. És nagyon.
Például a boldogsághoz egy férj és egy gyerek. Az enyémek. A férjemmel jó néha telefonon szót váltani, kedves üzeneteket küldeni egymásnak napközben, és összebújósan egy mély, tartalmas filmet megnézni este. A kislányommal való közös kalandokhoz egyelőre nem kell kütyü. Egyáltalán. Elnézem őt, a magam háromévesét, aki – a környezetünkben többek értetlenségére -, még védett maradt a világnak ettől a szegletétől. (Vajon veszített ezzel bármit is? Okos, ügyes, kreatív, érdeklődő, boldog, imádja a könyveket, a természetet, napi több órát tölt friss levegőn, mozgásban.) Ám kütyüzős kortársai hatására bizony fogja az áruházi cédulát, és nyomkodja, mint a telefont… Szerepjátékot játszik. Azért ennyivel én mégiscsak nyugodtabb vagyok. És ha itt lesz az ideje – persze, egészséges keretek között, bevezetjük a digitális lehetőségek világába. Ám amíg ez nem égető, mert hátránya nincs a kimaradásból, mondjuk neki bátran a nemeket. Amire, van, hogy hiszti a válasz, de abból meg kihúzzuk egy váratlan, izgalmas játékötlettel… Ettől persze mi nem leszünk kevésbé nyúzott szülők, de tudjuk, a közös jókedv kárpótol sok mindenért. Más útravalót ad számára az a néhány perc-félóra tartalmas együtt-játék, ami szárnyakat ad neki órákra, mint ha leültetem a számítógépes játék elé, lövöldözni. Van választásunk. A gyermekünk jövőjét most alapozzuk – és a világ irányultságát elnézve, nagy a tét. Óriási. A példa fontos, és ebben nem tudok számára 100 százalékos védettséget adni. Amit fontosnak tartok: ha a gyermekem jelenlétében nyúlokaz eszközökhöz, mindig elmagyarázom neki, épp mit csinálok, és miért kell ezt megtenni; és ami szabály nálunk – közös étkezések során senki nem kütyüzhet: apa és anya sem. Amikor együtt vagyunk – egymásra figyelünk. Tényleg. Tervezzük egyszer, majd, valamikor, talán:  a közös rajzfilm-nézést például. Nem a közeljövőben. De nem akarjuk “hajótörötté” tenni őt, csak egyelőre várunk, mert van érdekesebb a képernyőnél, és ezt ő is érzi. Havi egy Skype-beszélgetés persze belefér: mert másként hogyan kommunikálhatna a tengerentúlon élő nagymamával? Nekünk erre remek – és pótolhatatlan – lehetőség a “kütyü”.

KIS ADRIENN szerkesztő-szerző:
55480097_396519087808543_1152702865001676800_n

Környezetvédelmi mérnökként kezdtem felnőtt életemet. Azóta eltelt tizennyolc év, megszülettek a gyerekeim, és már máshonnan látom a világot. Hiszem, hogy csak úgy változtathatunk a dolgokon, ha odabenn, magunkban próbálunk rendet tenni előbb, és abból lépünk ki a világba, teremtő erőinkkel. Úton vagyok, amit a csillagok is jeleznek, s közben próbálok szavakká alakítani mindent, ami arra érdemes. Mert nekem az írás vált a rendező erővé. Lassan öt éve már, hogy Virág rendkívül finom, ám határozott irányításával elindultam a “sűrű erdőbe”, vagyis az önismereti útnak ezen a csodás és izgalmas ösvényén. Azóta újabb és újabb mellékágakkal bővült az ösvény – méhgyógyítással, drámajátékokkal, és a mesék szédítően mély birodalmával ismerkedve szép lassan, szilánkjaiból építgetem össze a világomat. Tizenhárom és tizenegy éves Waldorf iskolás gyerekemmel nem könnyű az élet a digitális korban. Amíg picik voltak, csak rajtam múlott, hogy mit engedek be az életükbe. Idilli állapot volt ebből a szempontból… Nem mondom, hogy a kicsi születése után nem segített át néha egy-egy Kisvakond epizód a megoldhatatlannak tűnő különböző altatási időszakokon, de ettől eltekintve nem volt tévézés, sem számítógép, csak sok-sok játék,  zene, séta és mese. Aztán ahogy a nagy óvodás lett, és ismerkedni kezdtünk a Waldorf-világgal, azt a néhány mesét is kiiktattam. Mert annyi sem kell – nem belőlük fakadó igényt elégített ki a korábbi gyakorlat. Zökkenő nélkül sikerült – saját bizonyítékom arra, hogy igenis van visszaút… Persze nagyszülőknél, vendégségben láttak néha mesét, de itthon nem jutott eszükbe, nem volt része a mindennapjainknak. Aztán, amióta már nagyok, tíz-tizenegy éves koruk óta közösen nézünk hétvégeken egy-egy mesét vagy gondosan megválasztott filmet. Pattogatott kukoricával. Élmény. Okostelefonjuk, tabletjük nincsen. De már nagyok, a barátokon, unokatestvéreken át elérnek hozzánk is ennek a világnak a csápjai. Vonzza őket is, persze. A nagy a tizenharmadik szülinapja óta hétvégén egy-egy fél órát játszhat az apja régi tabletjén. És a Forma-1 közvetítés kihagyhatatlan. De utána visszabújik a könyvei közé. A kislány a hangos mesék bolondja. Szerintem a Winnetout és a Tündér Lalát kívülről tudja. Fülhallgatóval a fülén szereti hallgatni, füzeteket rajzol tele közben. És kérdezi, hogy ő mikor játszhat majd. Majd. Eljön úgyis az ideje, amikor megkapják  az okostelefont. És megtanítjuk nekik, hogyan éljenek vele, úgy, hogy ne az szabja őket személytelenné. Hisz látják jól ők is. Az utcán, a játszótereken, az edzések alatt várakozva látják ők is a fülhallgatóval vakon-süketen közlekedő tizenpár-éveseket; a tágra nyílt szemű pár hónapos babákat, akik a babakocsira erősített tabletekre merednek; a buszon, metrón, megállókban a saját világukba zárkózott, telefonjaikon lógó felnőtteket-gyerekeket. És ha ezt a külvilág felé felvállaltan teszik, vajon mit tesznek az otthonaikban… A statisztikákból tudjuk, hogy az x éves magyar gyerekek hány százaléka hány órát tölt képernyő előtt. Én ezt nem tudom elhinni. Még is kapom, sokszor, hogy burokban élek. Legyen, én nem bánom. De legalább a gyerekeim is itt vannak velem, a védőburokban, amíg szükségük van rá.

RAPAI CSABA szerző:

csaba
A mesék hátán nőttem fel. Kaptam sokat, emlékszem, ahogy édesapám a testvérem és az én ágyam közt fekszik a földön, sötét volt, csend. Fejből mesélt. Mondják ez a legjobb, de szerintem nem, az ő meséi máshonnan jöttek. Szívből mesélt, szerintem ez a legjobb. Sosem tudtam melyikünk aludt el hamarabb, csak arra emlékszem, hogy sokszor Tarzanként lengedeztem a dzsungel indáin. Jóval később, már én feküdtem hanyatt, egy gyerekágy mellett. Itt viszont pontosan tudom, hogy ki aludt el hamarabb, de ha még hiányzott a mese vége neki, akkor azért felkeltett a lányom. Tizenéve mesélek hanyatt fekve (néha hason), másik kisebb gyereknek, könyvekből most már javarészt. Ami pedig kialakul bennem gondolatként, azt inkább leírom, egyszer talán azokból is kijön egy pár könyv. Útravalónak, másoknak. Ezek a gondolatok utazás közben jöttek, egy okostelefonon váltak betűkké. Csak mert élvezem a kor vívmányait. Nekem már lehet, felnőtt vagyok. Tudom használni, kontrollálni. Nem az eszközzel van a baj, hanem, hogy mikor és hogyan vezetjük be a gyermekeinket ebbe a világba. A napi harcokat megvívom én is, hogy hadd legyen már okos telefonja a nagynak, hisz mindjárt 14 vagyok – mondja ő.  Szerintem alig csak 14 – mondom én. De ő már a határon van. Az én értékrendem szerint. Van Tv és internet otthon, használjuk is, mese és filmnézésre, zenehallgatásra, odafigyelve, segítve, mutatva, odaülve. Hétvégén csak. Evés közben nincs semmi elektronikus eszköz, felnőttnek sem, miért is kellene? Akkor lehet beszélgetni. Szerencsére a szűkebb s tágabb környezetünkben is vannak hasonlóan gondolkodók. Mások szerint pedig a világ előre megy, digitális lábain. Valóban előre? Nincs végső válasz csak kérdések, gondolatok, érzések. De az biztos, hogy a jövő felelőssége a miénk.

VISSZA a tartalomhoz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük