Miért mese?

A mese szerepe a mentálhigiéniai munkában (részletek)

Írta: Cs. Szabó Virág, 2011.

„A mese spirituális felfedező út, és ennél fogva a legéletszerűbb, mivel úgy tárja fel az emberi életet, ahogy lelkünk látja, érzi vagy érleli magában”. (Vavyan Fable)

A mese és a felnőtt

Ezúttal egy kevésbé vizsgált témával kívánok foglalkozni – ez pedig a mese hatása a felnőtt személyiségre. Talán nem meglepő kijelentés, hogy sok felnőtt számára kedves időtöltés a mesevilágban való kalandozás. Erre bizonyítékul szolgál a film, a mozi, a fantasy világának népszerűsége. Egyébként is, a mese eredetileg felnőtt műfaj volt, amelynek csak az egyik altípusaként szolgált a gyermekmese. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a falusi fonók hangulatához is hozzátartoztak a mesélések, anekdotázások, és az sem, hogy a világot meghódította a film a maga látványos, csodaszerű világával, illetve napjainkban is egyre többen emlegetik fel a felnőttek körében az igényt a mesemondásra-hallgatásra. Sőt, jó hír, hogy egyre több a hivatásos mesemondó a világban, akik fesztiválok, összejövetelek keretein belül szórakoztatják, nevelgetik felnőtt hallgatóságukat. Sajnos azonban még mindig igaz szélesebb körben Illyés Gyula kijelentése, miszerint: “A felnőttek s ma talán a gyermekek egy része is azért nem tartják magukhoz méltónak a mesét, mert az ‘gyerekes’. A művészet nem ismer korhatárt. Ezekben a ‘fiataloknak való’, ‘kitalált’ történetek részleteiben sincs semmivel több kitalálás, mint egy komoly regényben vagy versben. Sőt, ha azt vesszük, hogy a költött dolgoknak mennyi belső közük van a valósághoz, a mesékben több a megfigyelés, a tapasztalat: mindaz, amit a lélek kifejezésre és közlésre érdemesnek tart, mint a legnagyobb költők alkotásaiban”. Pszichológiai tények bizonyítják, hogy a meséken „élő” felnőtt egészségesebb, mint az, aki a csodákkal szembeni elzárkózásban tölti mindennapjait.
Nyilvánvalóan van oka annak, hogy a mesehagyomány évezredeken át fennmaradt, és a mai napig erősen jelen van minden nép kultúrájában. A nagymama nem véletlenül hagyományozta át mesekincsét unokájára, hiszen úgy gondolta, hogy ezáltal a megfelelő útravalót, üzenetet, „hamuban sült pogácsát” adja át az életre készülőnek. A „szájról szájra” hagyományozott történetek – bár nyilvánvalóan torzulhattak az átadás során -, azért különlegesek, mert csak úgy terjedtek tovább, ha a soron következő mesélő érdekesnek és igaznak találta őket, így a mese máris átment egy „szűrőn”. A „cenzúra” az írásbeliségmentes korszakokban így működött. Az a mese volt fogadható és továbbadható, amelynek üzenetét a hallgatóság magára tudta vonatkoztatni, ami nekik tartott tükröt – a saját életükkel kapcsolatosan. A mese ilyen módon terepet ad arra, hogy kapcsolódni tudjunk általa saját gyökereinkhez, vágyainkhoz, értékeinkhez – vagy akár szembenézhessünk rajta keresztül félelmeinkkel, így máris közelebb jutva azok legyőzéséhez. A mese általában az örök emberről szól, így segítségével ráláthatunk önmagunkra, sőt, általa mélyebben kapcsolódhatunk embertársainkkal is, ha ráébredünk, hogy milyen hasonlóak a küzdelmeink és a reményeink az életben. A mese maga így közösséget épít, csak úgy, mint a mesemondó személye körül születő atmoszféra. (Gondoljunk csak bele, már a közösségi létnek is milyen gyógyító hatása van jelenünk elidegenedett közegében!)
A mese funkciója nem sokat változott az elmúlt évszázadok, évezredek során: a szórakoztatás mellett mindig is jelen volt a törekvés az ismeretátadásra, a tanításra, a nevelésre, sőt, a spirituális tartalmak közvetítésére is. Bár csodás elemekben többnyire gazdag egy mese – kivételek persze mindig vannak, én most csak az általános jellemzőket vizsgálom -, szimbológiai értelemben ezek tökéletesen illeszkednek mindennapjaink eseményeihez, sorsunk emberi tényezőihez.

Mi a meseterápia? 
Mielőtt belefognék a mese konkrét hatásainak vizsgálatába, lényeges megemlíteni és meghatározni a meseterápia fogalmát. A meseterápia a görög therapeia (segítség, gyógyítás, fejlesztés) szóból származik, és a művészetterápia – azon belül a biblioterápia – egyik területe. A biblioterápia a személyes problémák feloldását segíti, az olvasás mint módszer felhasználásával. Az első (el)ismert meseterapeuta feltételezhetően Seherezádé volt, az Ezeregyéjszaka meséiből, aki a mese erejével gyógyította ki kedvesét a gyűlöletből. Hazánkban a meseterápia még nem elterjedt „műfaj”, képviselői közül munkásságával mindenképpen kiemelkedő Boldizsár Ildikó, aki létrehozta a Balaton közelében a világ első Meseterápia Központját. A szakember így vall a témáról: „A mesét azért lehet olyan jól alkalmazni az élet minden területén – kiváltképp a gyógyításban és a felnőtté válás, valamint a felnőttkor útvesztőiben -, mert a történetek mindig valami olyan dologról szólnak, ami az élet működését, folyamatát veszélyezteti. Mondhatni: az egyensúly megbomlása alaphelyzetnek számít a mesékben, s a mese hősei nem csinálnak mást, minthogy megmutatják azokat az utakat, amelyek kivezetnek az adott vészhelyzetből vagy problémából. Persze a kivezető utak a valóságban mindig veszélyeket és kudarcokat rejtenek magukban, s nincs ez másképp a mesékben sem. A lényeg az, hogy a hős elinduljon, ne ijedjen meg a változás lehetőségétől, hiszen épp erre építheti további életét, méghozzá egy újabb, vélhetőleg magasabb fejlődési fokon. A mesék egyik áldásos hatása a terápiában épp az, hogy erőt adnak az első lépések megtételéhez, azaz kimozdítják a pácienst a holtpontról”.
A mese valóban gyógyít – gyakran már a meghallgatás útján is. Clarissa Pinkola Estés világsikerű könyvében, a meseelemzéseket tartalmazó Farkasokkal futó asszonyokban így fogalmaz: „A mesékben gyógyító erő lakozik… Hatalmuk van felettünk, noha nem követelik meg, hogy bármit is tegyünk, cselekedjünk, bármik is legyünk – csak meg kell őket hallgatnunk. A mesékben megtaláljuk az elveszett pszichikus késztetésünk visszaszerzéséhez és helyreállításához szükséges orvosságot. A mesék keltik életre azt az izgalmat, azt a szomorúságot, azokat a kérdéseket, vágyakat és magyarázatokat, amelyek spontán módon hozzák felszínre az archetípust…”.
Saját meseterápiás tapasztalataim szintén azt mutatják, hogy már maga a felolvasás erős hatásokat válthat ki a hallgatóságból – feltéve, ha bölcsen választunk mesét, konkrétan a kliens személyes problémájára megtalálva azt. A mesét nem szabad direkt módon megfejteni számára, és tálalni egyfajta didaktikus megközelítéssel – ellenkezőleg! -, hagyni kell, hogy ő, saját maga fogalmazza meg azokat a felismeréseket, indulatokat, fájdalmakat, feltörő erőket, amelyeket az adott történet kivált belőle. Megdöbbentő, hogy a megfelelő közegben felolvasott, akár jól ismert mesék, egy-egy jól megválasztott kérdés kíséretében milyen érzelmeket tudnak felszínre hozni. Meglátásom szerint csak mediátorként érdemes részt venni a másik ember folyamatában – a megengedés a megfelelő hozzáállás, legfeljebb az elakadási pontokon érdemes alig észlelhetően beavatkozni abba a párbeszédbe, amelybe a kliens bonyolódott a neki szóló mesével.
A drámapedagógiában alkalmazott mesedramaturgia támogató hatású megközelítés lehet, amennyiben megengedjük, hogy a megértés és az érzelmek útján alakuljon a résztvevőkben a történet. Ennél azonban erőteljesebb módszernek tartom az angol eredetű tanítási drámát – gyógyításra -, hiszen valóban mély elfojtásokat csalogathat a felszínre, amennyiben van a csoportvezetőnek érzékenysége, a résztvevőknek pedig érzelmi köze a témához. A tanítási dráma műfajának leírásába azonban ezúttal nem megyek bele, az egy másik dolgozat témája lehetne. Jelen írásomban nem érzem feladatomnak a különféle meseterápiás módszerek taglalását, már csak azért sem, mert maga a történet – mindenféle gyakorlat nélkül – elegendőnek bizonyulhat a mentálhigiéniai munkában.

Az élet értelmének nyomában

Büki Péter tanulmányában hangsúlyozza, hogy az ember, bármit is tegyen, valójában az élete értelmét keresi. Gondoljunk az idősekre – addig tartják magukat életben, amíg hasznosnak érzik jelenlétüket környezetük számára. Az az ember, akinek nincs célja, szorongóvá, pszichésen zavarttá válik, megbetegíti önmagát. Egyértelmű, hogy a jelenkor társadalma ebben a „nihil-állapotban” szenved, az emberek többsége muszáj-tevékenységeket végez, ha egyáltalán van olyan elfoglaltságuk, amely legalább az idejüket, energiáikat leköti. A mentálhigiénié feladata, hogy segítse az embereket az életcéljuk megtalálásában, kivezető utat mutasson a bajban – és ebben kiváló „kollégája” lehet a mese műfaja.
A mesék – különösen a népmesék – ugyanis olyan évezredes bölcsességet sűrítenek magukba, amely az „örök ember” magára találásához iránytűként szolgálhat. Büki Péter nagyszerű definícióját figyelembe véve: a mese mindig is a nép „spontán pszichoterápiája” volt. Mesét hallgatni, olvasni ugyanis olyan, mintha az ember tükörbe nézne – önmagát és saját világát ismeri fel a sorok között. A mese ráadásul pozitív megoldást is kínál a felmerülő konfliktusokra, illetve a hős alakján keresztül példát mutat, hogyan is lehetne haladni azért, hogy „minden jó, ha a vége jó” – állapotot érhessünk el. E tükör-és modellfunkció mellett a közvetítő hatás sem elhanyagolható érdeme a csodás történeteknek. A történetek ugyanis egyszerűek és szimbolikusak – így nem direkt módon, didaktikusan tanítanak, hanem a tudatalattit felébresztve, mélyebben hatnak a kliensre. Raktároz a tudatalatti, azaz nem egyszeri megoldásokhoz juttat a mese, hanem egész hátralévő életünkben elő tudjuk venni a korábban hallott, olvasott igazságokat. A hagyományközvetítő funkció szintén fontos adománya a meseirodalomnak, de lélektani hatásokat figyelembe véve a transzkulturális közvetítő funkciót is fontos kiemelnünk. A regresszív funkciót említi még Büki Péter, ami azt jelenti, hogy a mese befogadásakor a felnőtt visszacsúszik egy korábbi fejlődési szakaszába, ami által elérhetővé, gyógyíthatóvá válnak a régen szerzett sebek. Az álláspont-változtató hatás szintén erénye a meseterápiának, amelynek kellemes hozadékai az aha-élmények. Én még szeretném hozzátenni a szakember szavaihoz, hogy saját tapasztalataim szerint a mese közvetlenebb, barátibb légkört teremt a kliens köré, ami segíti őt a megnyílásban, illetve olyan spontán felismeréseket hoz, amelyek elfogadása által nő az önbizalma, azaz önmagától tanul – szórakozva. Önmaga mesterévé válik – a mese közvetítő ereje által.

Azonosulás vagy kívülállás?

Nagy előnye a mesebirodalomban való barangolásnak, hogy kint-és bentlévők egyaránt lehetünk: átadhatjuk magunkat az azonosulás varázslatának, de bármikor ki is léphetünk az adott szerepből, ezzel biztonságos távolságot találva a történettel (és így a saját történetünkkel). Ez az ide-oda ingázás bővíti a lehetőségtárunkat a felismerésekben és ráébredésekben – könnyebben rálátunk saját életünkre, miközben hajlandók vagyunk inspirálódni az adott hős megnyilvánulásai által. Természetesen a mély ráébredések titka mégiscsak az azonosulás, az errefelé irányuló bizalom megszerzésében azonban támasz lehet a „menekülési útvonal” feltételes meghagyása. A hősök egyébként azért nagy tanítók, mert nincs „biztos” világképük – képesek úgy alakulni, változni, akár átváltozni, ahogyan a körülmények megkívánják tőlük. Határtalanok e karakterek, ahogyan a mese világa is az – így a fantáziát és empátiát igen eredményesen fejlesztheti a velük való foglalkozás. Énideált és önismeretet ad, miközben komoly előidézője egy gazdag világkép kialakulásának.
Véleményem szerint a mese tudatosságra szólít fel, amire igencsak nagy szüksége van a 21. század kallódó emberének. Értékrendet ad, amelynek mentén eligazodásunk egyértelműbbé válik, és ráébreszt arra, hogy a változások csak bennünk indulhatnak el. Külső megváltásra hiába is várnánk. Miután sok mesehős valóságos „átváltozó-művész”, azt is megmutatják nekünk, hogy a mi döntésünk, milyen alakot öltünk, minek válunk képviselőjévé a világban. Közben pedig a(z ön)megbocsátásra tanítanak, hiszen bizonyítják, egyetlen döntéssel válhatunk boszorkányból tündérré, vagy békából királyfivá. A mese így élni tanít, kihangsúlyozva a nagy tanulságot: a boldogságért bármikor útra kelhetünk… Sőt, el is érhetjük azt, ha megfelelően ismerjük önmagunkat, a világot, és képesek vagyunk boldogulni is e külső-belső labirintusokban.
Ahogy a magyar népmesékre gondolok, eszembe jut: a történetek megtanítanak segítséget kérni és elfogadni, miközben arra is felhívják a figyelmünket, hogy legyünk mi is odaadóak adott helyzetekben („jó tett helyébe jót várj”). Ugyanakkor a mesehős csak akkor győzhet, ha intuícióját, belső hangját követi – máskülönben a gonosz csapdájába esik. Persze kérdés az is, hogy a gonosz egy külső hatalom-e, vagy a bennünk élő negativitás kivetülése. Mert van-e nagyszerűbb győzelem annál, minthogy a bennünk élő sötétséget bevilágítjuk a szeretetünk fényével? Ez az igazi felszabadulás.
A mesék világképet adnak – ezt már említettük. Miután a magyar népmese merít a keleti és nyugati hagyományból, az ősmagyarság tudáskincséből és a sámánvilág szimbólumaiból – meglehetősen összetett képet ad arról, hogyan is kellene bölcsen élni. Ráadásul, ha valóban a szívünkkel értelmezzük e történeteket, rájöhetünk, hogy kevés „maibb” tanítás van ezen sokezer éves meséknél. A történet a ma emberének szól: a szülői házból való kiröpülés, a sárkány hét fejének levágása által a saját felnőtté válásunk, felelősségvállalásunk, önállóságunkra való igent mondásunk útját illusztrálja a népmese. Az élet „receptjét” adja át nekünk, vagy ha tágítjuk a határainkat: egy olyan spirituális ösvényt kínál, amely egészen a megvilágosodásig, az önmegvalósításig, a (belső) „királyság” elnyeréséig vezet. Véletlen-e, hogy a régi időkben – amikor az ember még éberebb volt belső hangjára -, a bölcsőtől a koporsóig kísért bennünket a mese?
Számomra kiemelkedő jelentőségű a népmese azon tanulsága is, amely a természethez fűződő kapcsolatról vall. A mesében a hős segítői az életre kelt (élő), lélekkel rendelkező fák, bokrok, vagy akár égitestek. Érző lények, akik szabadon döntenek: támogatják-e az adott utat vagy sem? Mikor válnak pártfogóvá? Ha a hős szíve tiszta. Nem a magyarázatai érdeklik őket, hanem az igazsága. Nekik nem hazudhat – a kérdés: „tisztelsz-e minket, vagy sem?”. Ma, amikor a bolygó végső tartalékai is lassan kiaknázásra kerülnek az emberi mohóság által, úgy gondolom, hogy ez az üzenet elsőrangú fontossággal bír: légy tudatos a környezeteddel, hiszen egy vagy vele. Valamennyien összekapcsolódunk egymással – a felelősségünk óriási.
Ismételten hangsúlyozom: a mesében a főhős attitűdje számít. Az a hozzáállás, ahogyan önmagát, a másikat és a világot értelmezi, kezeli. Minden más szereplő, motívum, esemény, csoda az ő útját akadályozza vagy segíti – annak megfelelően, hogy ő mit képvisel értékrendjében.

Az öngyógyítás az út

A meseterápia – Boldizsár Ildikó szerint – akkor hat igazán, ha nem adunk magyarázatot a szimbólumokhoz, hanem hagyjuk a kliensnek a tudatalattija bevonásával kibontani azokat. Egy-egy szimbólum megértése olyan érzelmi energiát szabadíthat fel, ami már önmagában gyógyulást, egyfajta megváltást hoz. Csodálatos saját munkámban is látnom, hogy az önmagáról nehezen valló kliens is képes megnyílni a mesenyelv által – és elárulni magáról olyan mélységeket, amelyeket korábban nem tudott szavakba foglalni. Egy esetben, amikor épp Hamupipőke sorsával foglalkoztunk egy női körben, az egyik, addig teljesen hallgatag nő váratlanul felkiáltott: „Gyűlölöm Hamupipőkét”. Megkérdeztem tőle, miért. Sírva mondta a választ: „Mert kiszolgáltatottja a családjának. Mert nem becsüli önmagát”. Azelőtt ezzel a hölggyel, aki egyébként a magabiztosság maszkját viseli, nem lehetett volna megértetni, hogy mi élete nagy elakadása… A mese által ő maga fogalmazta meg, min kell változtatnia ahhoz, hogy felszabadulhasson érzelmi fájdalmai alól. Így aztán a mese felbecsülhetetlen hatása még a feszültségoldás, így gyakran a szorongó kliensekre is rendkívüli hatást gyakorolnak ezek a történetek akkor, amikor a beszélgetés vagy egyéb terápiás módszer önmagában már nem segít.
A meseterápia sikere három tényezőn múlik: a megfelelő meseválasztás számít, a befogadói nyitottság és a mesemondó/terapeuta személye. Azt tapasztalom, hogy a folyamat akkor működik jól, ha megnyitom magam – mint foglalkozásvezető – a mesének, és hagyom az intuícióm által való haladást a foglalkozáson. Ha átadom magam a személyes véleményemnek, ítéleteimnek, akarásaimnak – az energia megtörik, és a kliens elbizonytalanodik. Ez olyan, mintha dirtekt módon akarnék utat mutatni számára – miközben ez az ő saját, egyedi felfedezőútja. Boldizsár Ildikó szerint akkor jó a meseterapeuta, ha a mesemondó bölcsességével és szabadságával, nem pedig a pszichológus földhöz ragadtságával van jelen. A meseterápia spontán, improvizatív terület, amelynek két kapcsolódási pontja a két együttdolgozó ember szíve. Ezen terápia előnye épp ezért nem a sötétre, a rosszra való fókusz, hanem a fényre, a világosságra való összpontosítás, így ez egy meglehetősen pozitív, gyógyító hatású műfaj, amely mindenképpen emel, nem pedig visszaránt. A jövővel foglalkozik, nem a múlttal – ám a MOST energiája által képes a múlt lerakódásait is feloldani.
Seherezádé volt az első meseterapeuta – ezt már szintén említettük. Sikerrel járt-e? Természetesen. A király nemcsak megkegyelmezett életének, hanem a mesék ereje által valóban meggyógyult: felszabadította szívét a gyűlölet alól. Így vallott e király a folyamat eredményességéről: a mesék hallgatása során „öröm borította be a lakát”, és a mesék miatt reggelente ő maga is „boldogan kelt, áldással eltelten”. Boldizsár Ildikó pedig így fogalmaz a kérdésben: „Véleményem szerint a mese épp azért tud óriási mozgásokat és változásokat előidézni a pszichében, mert a valóságot elbeszélő történeteknek mindig is mágikus funkciójuk volt: a hősök mintegy utánzásra késztetik a mese hallgatóját, és ez azt is jelentheti, hogy bizonyos megkövesedett formák, elzáródott érzelmi csatornák élővé, élettelivé válnak benne”.

Felhasznált irodalom
BOLDIZSÁR Ildikó, Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Magvető, Bp. 2010.ű
BETTELHEIM Bruno, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Gondolat, Bp. 1994.
BÜKI Péter, A népmese és a gyermek. In: Fordulópont. 1. évf. 1999. 4. sz. pp. 12-27
BÜKI Péter, A népmese és a mentálhigiénié. In: Új Pedagógiai Szemle. 45. évf.1995. 3. sz. pp. 48-58
CAMPBELL Joseph, Az ezerarcú hős, Édesvíz Kiadó, Bp.
CSÖPEL Láma – KOVÁCS Imre Barna, Titkos tanítások a magyar népmesékben, Belső Ösvény
ESTÉS Clarissa Pinkola, Farkasokkal futó asszonyok, Édesvíz Kiadó, Bp. 2006.
PERTOLAY Margit, Az emberiség emlékezete: Gondolatok a meséről, Ped. Műh. 15. évf., 1989. 3.sz. pp. 125-123
www.meseterapia.hu
http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Mese.htm

All rights reserved.
Tisztelettel kérünk, ha részleteiben vagy egészében felhasználnád az alábbi szöveget, előbb kérj írásbeli engedélyt az Alapítványtól.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük