Hiszti-mese

GOMBÓCOK

Kis Adrienn és Rapai Csaba meséje

Liza kilencéves volt. Fára mászni és bújócskázni szeretett a legjobban. De ha matricás könyv került a kezébe, a kertről is megfeledkezett, füzeteket, könyveket, hűtőt, mindent elleptek a ragacsok. Nagyon bele tudott feledkezni abba, amit épp csinált, mint minden gyerek. Olyankor is, amikor muszáj lett volna valami nemszeretem dolgot csinálni. Mint minden gyerek.

Márpedig muszáj volt. Kilencévesen az ember már iskolába jár, s bizony ott tanulni is kell. Persze azért ott is van idő  játszani, szünetekben, meg tanítás után. De az mégsem ugyanolyan mint otthon. A délutáni leckeírás idején egyszer csak furcsa dolgok kezdtek történni. Ha nem értette a feladatot, egy kis borsónyi gombóc keletkezett a torkában. Próbálta kiköpni, de csak kiszáradt tőle a szája, és a gombóc egyre csak növekedett.

  • Buta vagyok, nem tudom megcsinálni, nem értem – suttogta Liza a gombócnak. – Tűnj el már, nem érted?!

Ekkor egy meleg, puha kéz, melyet oly jól ismert, hozzáért a vállához.

  • Gyere Liza, csináljuk meg a számolást, utána játszhatunk tovább – suttogta anyukája a fülébe.

Ettől a csúnya, nagy, haragoszöld gombóc ringló méretűre zsugorodott. Leültek az asztalhoz, és kinyitották a füzetet. A számok szépen sorakoztak a lapon, egy-két műveleti jel körülöttük, s nem mutatták jelét, hogy valami történni fog. Összeadás, kivonás, sima ügy. Csak aztán az egyik, az a bizonyos mínusz elkezdte megviccelni a számokat. Azok eddig békésen az egyik meg a másik oldalán voltak, most meg felugráltak rá és elbújtak alatta, mint megannyi gonosz kis manó. Eltörtek, vagy hogy is mondta a tanító néni. Liza nézte-nézte a feladatot, aztán felsikoltott:

  • Anyaaaaaa! Nem érteeeem!

És a gombóc Liza torkában hirtelen dinnye méretűre nőtt. Érezte, hogy az a valami, ami benne van, kitörni készül. Hangosan és gyorsan vette a levegőt, és a vizes pohár, ami addig a kezében volt, már a földön feküdt, szilánkokban. Elkezdett forogni a világ vele. Hallotta a saját hangját, mintha kiabált volna és hallott más hangokat, akik az ő nevét kiabálták, de minden olyan elmosódott volt. Elszédült a forgástól, s akkor jött a kút, a mély kút. Mindig jön. Most is beleesett.

Aztán csend lett, olyan volt, mint vízesés után a folyó, amely lecsendesülve folyik tovább. Kicsit remegtek még az izmai, izzadságban fürdött. Érezte maga körül a meleg ölelést. Ugyanazt, amit megszokott baba korától. Felnézett anyukája könnyáztatta szemeire és csak annyit mondott:

  • Nem vagyok rossz, anya! A gombóc volt az, megint, de már elgurult. Nem akarom, hogy visszajöjjön!.

Eddig csak anyukája tudott a gombócról. Az őszi szünetben találkozott kedvenc unokatesójával, a vele egyidős Ákossal. Miután kijátszották magukat, Liza titokzatosan Ákos fülébe súgta:

  • Nekem van ám egy gombócom. Sötétzöld. Utálatos.

Ákos elkerekedett szemekkel bámult rá.

  • Nekem is van! Csak az enyém piros! Nem tudom lenyelni tőle a vacsorát, és kiabálnom kell, hogy nem kérek többet, meg nem akarok fürdeni meg ilyenek, hátha akkor kijön.
  • És neked kijön? – kérdezte izgatottan Liza.
  • Á, nem jön ki. Csak egyre pirosabb lesz, és mindenki kiabál, és a vége mindig az, hogy úgyis fürdeni kell, de van, hogy anya a hideg vizet nyitja csak ki a zuhanyon, és az a legrosszabb.

Liza sajnálta Ákost, de titkon azért örült, hogy nem csak neki van gombóca. El is határozta, hogy meg fogja kérdezni Esztert is, a szomszéd nagylányt, aki már tizennégy éves, néha ő szokott vigyázni rá, meg elkíséri iskolába, és mindig olyan nyugodt és mindent tud. Náluk mindig olyan jó csend szokott lenni, leszámítva persze amikor az ovis kisöccse olyanokat kiabál, hogy “Én akarom felvenniiii! Egyedül is tudom!” De más hangos szó nem hallatszik olyankor sem.

Amikor legközelebb együtt sétáltak az iskola felé, Liza előhozakodott a gombóccal. A hallgatag nagylányból hirtelen dőlni kezdett a szó:

  • Tudod, mi van? Nekem is szokott lenni! Amikor a lányok a szünetben összebújnak sugdolózni, és a telefonjaikon mindenféléket mutogatnak egymásnak. Kinevetnek, amiért nekem nincs olyan telefonom. Olyankor nagyon rossz. Egy ideig bírtam, aztán azt találtam ki, hogy úgy csinálok, mint anyáék, amikor a kisöcsém hisztizik. Úgy teszek, mintha láthatatlanok lennének. De az se segített, mert végülis szeretek velük lógni. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Akarod hallani?

Liza izgatottan bólogatott. Eszter pedig mesélni kezdett.

  • Első óta jóban voltunk Pannival, ő volt a legjobb barátnőm. Aztán ötödikben bekerült az osztályunkba Fanni, az okostelefonjával. Panni teljesen odavolt érte, kikönyörgött a szüleitől ő is egyet, és onnantól kezdve olyanok lettek, mint akik összenőttek. Állandóan menőznek azóta a szelfifónjukkal, ami nekem nincs, mert én csak telefonálni tudok az enyémmel, de igazából azt sem akarok. Én beszélgetni szeretek, de csak úgy, simán, hogy valaki mellettem van. Persze, néha jó lenne tudni mit csinálnak olyankor. Igazából kedvelem Fannit is, és szeretném, ha  Panni újra a régi lenne. Végülis jó fejek. Csak ne hívnának például úgy, hogy Hé-szter, csak mert nehezükre esik kimondani a nevemet, mert ez a trendi, se ékezetek, se rendes szavak, csak rövidítések meg szleng…

A múlt héten utánam kiabáltak az utcán, hogy szombat délelőtt lesz egy spontán táncizé itt a téren, a fiúk fognak nyomni egy olyan menő hiphopot, menjek le megnézni velünk.

Szeretem a táncot, én is táncolok, örömmel kiabáltam vissza nekik, hogy megyek. De gúnyosan hozzátették még, hogy ezt jól megszívtam, mert ha valakit kiválasztanak, akkor ám beviszik magukkal táncolni, de már nem mondhatok nemet… Hát el is ment rögtön a kedvem az egésztől. Eljött a szombat reggel. Még az ágyból csak-csak kikecmeregtem, de a reggeli már nem fért bele a hasamba, pedig korgott. Anya kérdezett valamit, de mintha egy befőttesüvegből beszélt volna, a gyomromnál meg az a gonosz kis szürke gombóc, mint egy gomolyfelhő kezdett egyre nagyobb lenni. Tízkor lementem a térre. Rögtön kiszúrtam őket. Halk kuncogásuk jelezte, hogy nem tetszik nekik a ruhám, Fanni meg is jegyezte, hogy a múlt századi kosztümos tánc eggyel arrébb van. Gomolygombóc egyre csak nőtt bennem. Közben elkezdődött a zene. Vagy valami olyasféle, nem tudom, mi volt, de a fiúk ritmusra táncoltak, legalább. Bár a mozgásuk furcsa volt, de volt egy srác, olyan magas, vékony, de izmos, nagy barna szemekkel, kellemes barna bőrű, fehér ingben. Ő valahogy más volt, olyan vasaltak voltak a mozdulatai, nem csak hajigálta a karjait és próbált tornázni. Hanem táncolt. Ahogy néztem őt, egyre erősebben dobolt valami körülöttem, de aztán rájöttem, hogy bennem van az a valami. Több tucatnyi epekedő lány tekintete csüngött rajta, mikor a fiú elindult a kör felé, párt választani. Próbáltam láthatatlan lenni, de már késő volt, megfogta a kezem és magával vitt a kör közepébe. Aztán nem emlékszem semmire, magával ragadott a zene és a tánc, nemhiába jártam kiskorom óta balettozni, néptáncolni, társastáncolni. Csak foltokban érzékeltem a környezetet és magától mozgott mindenem. Mikor a zene elhalkult, rengeteg csodálkozó, álmélkodó, irigykedő, meglepett pillantás vetült ránk. Ekkor vettem csak észre, hogy a gomolygombóc eltűnt. Panni örömében elkapott, és összekapaszkodva körbe-körbe forogtunk. Fanni is mosolyogva tapsolt. Hát így történt – fejezte be Eszter.

  • Nahát… – motyogta elgondolkodva a kislány, hirtelen nem is tudva, mit feleljen a nagylány bonyolult történetére. – Hát, én is szoktam veszekedni a barátnőimmel, hogy ki kinek a barátja. Meg hogy kinek melyik fiú tetszik. De te már nem húzod fel magad ennyire a házijaidon, igaz? És a vacsoránál sem hisztizel, ha fáradt vagy, ugye?

Eszter mosolyogva megsimította Liza haját.

  • Nem, nem szoktam felhúzni magam már a házikon – nevetett Eszter.
  • Megmutatod nekem is, hogy lehet azt? – kérdezte  Liza, reményteli csillogással tekintetében.
  • Igen, persze. Délután mehetünk haza együtt, és átmegyek hozzátok – felelte Eszter.

Liza csendes várakozással ülte végig az órákat, a tanító néni meg is jegyezte, hogy kissé szórakozott ma. Az utolsó kicsöngetés után izgatottan szaladt ki az ajtón. Egyenesen Eszterbe.

  • Mehetünk! – kiáltotta.
  • Mindjárt. Csak szaladj vissza egy almáért a terembe – kérte Eszter.
  • Nem kell, anya úgyis csinált ebédet, ehetsz majd nálunk – sürgette Liza.
  • Nem azért kell – mosolygott titokzatosan a nagylány.

Otthon gyors ebéd után bevonultak Liza szobájába. Eszter az asztalra tette az almát.

  • Kérsz? – kérdezte.
  • Kérnék, de csak egy van.

Eszter egy határozott mozdulattal kettétörte az almát.

  • Látod? Megfelezhetjük.

Lizának derengeni kezdett valami. Halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában.

  • És ha Panni meg Fanni is itt lenne? – kérdezte ravaszkásan.

Eszter biztatóan bólogatva mindkét felet kettétörte.

  • Akkor bizony pont egyforma jutna mindőnknek.
  • Értem már! Hiszen ez pofonegyszerű! – kiáltott Liza megkönnyebbülten.
  • Látod, te kis tücsök – borzolta meg a kicsi haját elégedetten. – És képzeld, mi volt ma, miután reggel beszélgettünk – folytatta elgondolkodva. – A nagyszünetben odajöttek hozzám még egyszer gratulálni a lányok, a szombati tánc-dolog miatt. És én végre el tudtam nekik mondani, mennyire rosszul esik, amikor undokak velem. És a gombócot is el tudtam nekik mondani. És tudod, mi van? Kiderült, hogy persze nekik is van. Csak nem szeretnek róla beszélni, mert az nem menő…

Lizának most sem igen voltak szavai a nagylányos történetre, de végre helyre kerültek benne a dolgok. Aztán az almadarabokra tévedt a tekintete.

  • Hiszen akkor újra barátok vagytok! – kiáltotta boldogan, és az almák után nyúlt. – És ha összetesszük mind a négy darabot, megint egész lesz!
  • Egészen addig, amíg meg nem esszük valamelyiket – nevetett Eszter, és jóízűen beleharapott az egyik negyedbe.

TARTALOMJEGYZÉK