FöldMese

Anu és a farkaskölyök

Kis Adrienn és Rapai Csaba meséje

Nyár eleje volt. Ez a nap is olyannak indult Anu számára, mint a többi. Errefelé nyáron is jártak iskolába a gyerekek. Ilyen közel a sarkkörhöz nagyon sokáig nem megy le a nap, sőt! Van, amikor egyáltalán nem. Így tudják legjobban kihasználni a világosságot. Sokáig fennmarad mindenki és élvezik a fényt. Mert télen jön a nagyon hideg és a nagyon sötét.

Szóval Anu öltözködni kezdett, a szokásos nyári ruhába: hosszú nadrág, pulcsi és bakancs. Aztán majd az ajtóban kiderül, kell-e kabát is. Szokásához híven kicsit későn kelt és sietnie kellett, ha oda akart érni időben az iskolába. Magához vette a szárított halas szendvicsét és a nappalin keresztül kiviharzott a házból. Nem volt hideg. Mire a kertkapuig elért, már biztos volt benne, hogy valami nem stimmel. A nap már most is erősen sütött, meleg sugarai szinte égették, izzadni kezdett. Visszanézett az ajtófélfán álló hőmérőre. 30 fokot mutatott.

–        Elromlott – gondolta magában. 

Mármint nem a hőmérő, hanem az időjárás. Visszaszaladt és nekiállt átöltözni. Anyukája furcsán nézett rá, de mikor kiment utána integetni, azonnal megértette. Nem tudott visszaemlékezni, érzett-e valaha ilyen meleget. 

A délelőtt csendesen telt az iskolában, állattan volt a téma, sarkvidéken innen és túl. Anu mindent jól ismert már, fókákat, rozmárokat, jegesmedvéket, farkasokat. Ez utóbbiak voltak a kedvencei.  

Épp ebédidő volt, mikor furcsa zaj nyomta el a szokásos zsivajt. Úgy hangzott, mint egy éles sikoly és egy mély dübörgés keveréke. Egy percen belül az egész iskola az udvaron tolongott. A közeli, ég felé törő, csipkézett havas hegyre meredtek. A közepén, a hóban egy mély törésvonal húzódott. A kettévált hegy távolabbi oldaláról a hó csúszni kezdett, mintha csak a hegy egy csúszda lenne. Egyenesen feléjük – az iskola, a házuk, falu felé. Anu szája elé kapta kezeit és belesikított:

  • Lavina!

Erről is tanultak. Hogy mit kell tenni ilyenkor. De itt még soha nem történt ilyen, annyira hideg van mindig. De most, ebben a furcsa melegben odafenn is elromlott valami, olvad a hó, és a lavina feléjük tart! Az iskolát percek alatt kiürítették, csakúgy, mint az egész falut, a menekülési tervnek megfelelően. Egy kissé távolabbi barlangbunker felé kellett rohanniuk. Néhány percen belül mindenki meg is érkezett. Biztonságban voltak, de már lehetett érezni a hóförgeteg szelét. Félelmetes volt már a hangja is, hát még a látványa! Anu becsukta a szemét és befogta a fülét.

  • Mi lesz most velük, mi lesz a házakkal, az iskolával, a faluval?  – sírt magában a kislány.

A lavina, úgy tűnt, megállíthatatlanul száguld.  Félelem töltötte el mindnyájukat, bár tudták, hogy a keskeny és mély szurdok, amely fjordként nyomul be a hegy és a falu közti síkságba, talán megállíthatja. 

Végtelennek tűnő másodpercek múltán meghallották a gigantikus csobbanást. A hatalmas hótömeg belezúdult a jeges vízbe, és szinte kiszorította azt az öbölből. A víz hirtelen hullámként kirohant a tengerre és vadul útnak indult, hogy majd valahol elhaljon a sós-jeges habok közt, maga előtt tolva a jégtáblákat. 

A hirtelen beállt csendben már csak a hullámok morajlása hallatszott. A víz elvitte a rosszat.

 Lassan merészkedett csak elő a falu népe. Alig mertek hinni a szemüknek, amikor érintetlenül találták otthonaikat. Anu ajkairól felszakadt egy sóhaj. 

Persze a tanítás aznapra befejeződött. De a tanító maga köré gyűjtötte az osztályt, és így szólt:

  • Ha velem tartotok, most igaziból megtanulhatjátok, amiről eddig csak beszéltünk. Megnézzük, mit művel egy lavina. De csak az igazán bátrakat hívom. 

Az egész osztály vele tartott. Vitték a szendvicseiket, cuppogva lépkedtek az olvadt hólében. Izgatottan csevegtek az átéltekről, észre sem vették, hogy eltelt egy óra, és elérték a fjordon átívelő hidat. Vagyis csak a helyét, mert a híd nem volt sehol. Azt leszakította a lavina. Egy csapásra elnémultak. Előttük magasodott a furcsán felemássá vált hegy. Egyszeriben megérezték azt a felfoghatatlan erőt, ami pillanatok alatt átrendezte itt a tájat. 

Sokszor jártak erre, ismerték az egyre emelkedő morénahalmokat, a kőfolyásokat a hegy oldalában, a kilátást az úszó jégtáblákkal teli tengerre.

Fotók: hu.pinterest.com

De most rá sem ismertek a vidékre. Mintha egy óriási gyalu simított volna el minden addig ismert buckát és dombot. Sehol egy kő, sehol egy szín, csak vakító fehér, sima, jeges hólejtők. A tenger haragoszöld hullámai vadul csapódtak a sziklás partnak. A jégtáblákat messzire űzte az iménti szökőár. Életnek nyoma sem látszott.

Egy újabb órába telt, mire megkerülték a fjord végét. A gyerekek szétszéledtek a hegy lábánál, első döbbenetük után csúszkálni kezdtek a tükörsima lejtőkön. 

Anu egy hosszú csúszásnál messze landolt társaitól. Lábai megakadtak egy puha hófoltban, térdig belesüppedt. Ahogy kalimpálva próbált kiszabadulni, hirtelen engedett körülötte a hó, és egy barlangba huppant. 

A letarolt tájon eddig nem tudott tájékozódni, de azonnal tudta, hová került. 

Sokszor figyelték a hegy oldalában azt a titokzatos sötét sziklahasadékot. A vadászok azt beszélték, hogy farkasokat tanyája az. Sosem mertek a közelébe sem menni. 

Anu megborzongott. Megúszta a lavinát, és most mégis a farkasok közt végzi…

Ekkor halk szűkölést hallott maga mögött a sötétben. Ijesztő volt a vékonyka hang a tompa csöndben, de inkább kétségbeesett, mint félelmetes. 

  • Valaki van itt, aki nálam is jobban fél – gondolta a kislány, és lassan, négykézláb tapogatózva a hang felé mászott. 

Egy puha, remegő kis szőrcsomót érintettek ujjai. Apró, hegyes kis fogacskák kaptak finoman a kezébe. Egy farkaskölyök volt. Anu óvatosan simogatni kezdte a reszkető kis gombócot. 

  • Ne félj! Már nem lesz semmi baj  – suttogta. – Szia Qimuqsuq. Jól eltorlaszolt minket a hó… Kimunak foglak hívni, jó lesz?

A kis farkas megnyalta a kezét. 

Anu elmosolyodott. Aztán észbe kapott, és feszülten hallgatódzni kezdett a süket csöndben. De semmi. Ki tudja, hová sodorta a lavina a kicsi szüleit, és a falkát.

  • Most mit csináljunk… – sóhajtotta. 

Magához ölelte Kimut, felállt és körülnézett. Még látta halványan a fénysugarat, ami azon a lyukon át tűzött be, ahonnan ő idepottyant. A másik oldalon vaksötét. Meg van ott egy kékes pötty, nyilván a fénysugár tükröződik a jégen, gondolta.

A lyukon semmiképp nem fognak tudni kimászni, ezt az első próbálkozás után belátta. Kiáltozására sem érkezett válasz. Már épp kétségbe esett volna, mikor eszébe jutott apja mondása:

  • Ha úgy érzed, semmid sincs, dönthetsz úgy, hogy csak arra gondolsz, amid van!
  • Túléltem a hegy kettészakadását  – mormolta magában. – A farkasok tanyáján sem esett bajom. És nem vagyok egyedül.

 Nem volt más lehetőség. Hátat fordított hát a fénysugárnak, és elindult a titokzatos kék pötty felé. Hóna alatt vitte a kis szürke gombócot, aki már nem remegett. 

Tapogatózva botorkáltak a hideg sötétben. Itt, a hó alatt jóval hidegebb volt, mint fent, és nem volt rajta csak a reggeli szoknyája, póló és egy tornacipő. Gyorsabban szedte a lábát, hogy ne fázzon. Ahogy közeledett a fénypont felé, az elkezdett nőni, és egyre kékebben világított. Anu megörült, hogy hamarosan kikeveredik a barlangból, hisz biztos keresik már, nem akarta, hogy az anyukája izguljon miatta. 

Futni kezdett, de megbotlott és orra esett. Kimu kigurult a kezéből. Ahogy felnézett, látta, hogy a pici állat hirtelen eltűnik a fényben. Anu megijedt, ám ekkor észrevette, hogy kezeit, lábait körbe öleli a melegkék fény, s a következő pillanatban egy kis faház oldalában állt, egy rozoga fahídon. Kimu ott ült csendben, s mikor meglátta Anut, boldogan szaladt oda hozzá. 

  • Hol vagyunk? –  nézett körül Anu. 

Tanácstalan kis hang volt a válasz. 

Vagyis… az nem lehet… Kimu azt vakkantotta, hogy “Nem tudom”! A kislány rámeredt. A kékes fény ott derengett mindkettőjük körül. 

  • Nahát, hisz értem, amit mondasz! – kiáltotta boldogan. 

Örömében felkapta a kölyköt, de a rozoga fahíd vészesen imbolyogni kezdett alattuk. Anu megtorpant, és újra körülnézett. Fülledt, párás meleg volt, eltűnt a megszokott környék, az otthona, a hegyek, a hó. Csak rozoga faházak voltak, meg szemét, rengeteg szemét, amíg a szem ellátott. 

  • Hová kerülhettünk?  – tűnődött. 

Leszaladtak gyorsan a roskatag hídról, hogy a szeméttel borított úton induljanak tovább. Már épp ráléptek volna, amikor egy hang megállított őket.

  • Neeeeee! – sikított valaki a hátuk mögött.

Anu az ijedtségtől mozdulatlanná dermedt. Megfordult, és meglátta az út túloldalán a másik kislányt. Barna volt a bőre is, a haja is, a szeme is.

  • Ne lépjetek rá! –  kiáltotta a kislány. 

Anu visszanézett a szeméthalomra. Mintha lassan hömpölyögne…

  • Az nem lehet – rázta a fejét. 

De abban a pillanatban beléhasított egy érzés. Az otthona. Hisz azt sem hitték volna soha, hogy leszakad a fél hegy és 30 fokot mutat a hőmérő… 

  • Mi ez itt? És ki vagy te? – kérdezte a különös lányt. 

A kislány rájuk nézett és szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg.

  • Aira vagyok – mondta a filippínó kislány. – Ez itt pedig egy folyó. Kiskoromban gyönyörű, tiszta, kék, mint az ég, olyan volt. Sok-sok hal úszott benne, ebben mostuk a ruháinkat,  és rengeteget úszkáltunk benne a barátaimmal. Az egész városrész csodaszép volt. Csak pár év telt el, és most alig lakik már itt valaki.

Kimu hozzá szaladt, és ruhájánál fogva finoman Anu felé húzta. Anu kézen fogta Airát, és a kék fény újra felizzott körülöttük. 

  • Ne félj! – súgta. 

 Becsukták a szemüket és várták az utazást.

A híd málladozó deszkái helyett egyszer csak forró, repedezett talajt éreztek a talpuk alatt. Vakító napsütés és forróság remegett körülöttük. Kiszáradt, embermagas fű zizegett a lassú szélben. Egy kis emelkedőn álltak. Kimu hirtelen nyüszíteni kezdett, majd futásnak eredt. A lányok izgatottan indultak utána. Egy helyütt a fűtenger szétnyílt előttük, és különös látvány tárult a szemük elé. Állatok óriási tömege ácsorgott lehajtott fejjel, vagy hevert a földön, körben egy kisebb tó partján. Anu sohasem látott még efféléket, de a könyveiben látott képekről felismerte az oroszlánokat, a zebrákat, az orrszarvúakat. Csak furcsállta, hisz otthon sosem jártak együtt inni a farkasok a rénszarvasokkal…  Egy újabb furcsaság… hasított belé az érzés, ma már harmadszor.

 Ahogy alaposabban megnézte az állatokat, már látta, hogy mind csupa sár. Akkor vette észre, hogy nem is tó az, ami körül fekszenek, hanem egy hatalmas sártócsa. Valaki meghuzigálta hátulról a ruháját. Megpördült. Egy borzasztóan sovány, hatalmas fekete szemű és fekete bőrű fiúcska állt mögöttük. 

  • Közelebb is mehetnétek. Napok óta nem mozdulnak innen. 

A gyerekek értetlenül néztek. 

  • De hát mi történt velük? – kérdezte végül Anu. – És ki vagy te?
  • A nevem Eyasu. Ők pedig szomjaznak – válaszolta szomorúan a fiú. – Ide  szoktak járni inni esténként és reggelente. Először a ragadozók, aztán a többiek. De már sok-sok napja nem esett. Kétszáz, azt mondják az öregek. És az a furcsa kút, amit két napi járásra innen a fehér emberek ástak, kiszívja a vizet a föld alól. És mostanra teljesen kiszáradt a tó.
  • Itt laksz a közelben? 
  • Nem messze. A füvek túloldalán van a falunk.
  • És ti nem szomjaztok?
  • Időnként jön egy nagy autó, ami hoz nekünk vizet, fura üvegben, aminek össze lehet taposni a héját. Csak fizetnünk kell érte, és adnak. 

Kimu morogni kezdett. Eyasu is felkapta a fejét. Aztán a többiek is meghallották a közeledő motorzajt.

  • Ez másféle autók hangja! Néha puskás emberek is jönnek, mióta észrevették, hogy ide gyűltek össze az állatok. Gyertek, gyorsan, bújjunk el! – kiáltotta Eyasu, megragadta a kezüket és a fűrengetegbe vetették magukat. 

Kimu már ott várta őket a kékes derengésben. Összekapaszkodtak, és újra útnak indultak. 

Kimu csak állt megkövülten és nézte a semmit. Anura várt, de  sehol sem látta. Egyszer csak Anu megszólalt a háta mögött. 

  • Hát te itt vagy? – mondta meglepetten. – Nem láttalak. Sőt, igazából most sem látlak. Olyan félelmetes.
  • Neked is?  – vakkantotta a Kimu.
  • Én is csak hallom, hogy itt vagytok. Mi lehet ez a hely? – suttogta Eyasu.
  • Olyan mintha a semmi lenne – mondta halkan Aira.

Alig kaptak levegőt, szemüket csípte a füst, vagy bármi is ez a tejfehér köd köröttük. Egy autó dudált rájuk, arrébb ugrottak. A semmiből egy hatalmas, nagyon magas ház emelkedett ki, rengeteg ember köröttük, és az égen, ahogy felnéztek, látszott egy Naphoz hasonló korong, sűrű fekete füstben úszva, amit távoli óriáskémények eregettek. A gyerekek  egymásra néztek:

  • Ilyen lehet a világvége –  gondolták mind.

Lassan botorkálva a város szélére keveredtek. Kevesebb lett az ember és egy picivel jobban láttak már, de marta a torkukat a sűrű büdösség. Egy nagyon furcsa jelekkel ellátott alacsonyabb épületet vettek észre, nem tudták mire vélni, de biztatóan hívogatta őket.

  • Annál biztosan jobb, mint ami idekint van  – gondolta Anu és intett a másik két gyereknek.

Az ajtó nyitva volt, beléptek rajta, aztán még másik három ajtón mentek át. Érezték a friss fuvallatot, a levegő kitisztult és zöld növények friss illata csapta meg orrukat. 

  • Mi lehet ez? –  tanakodtak.
  • Egy oázis – szólalt meg egy kisfiú mellettük.

Egy sokadik ajtó mögül lépett ki, rövid, fekete haja volt, nagy barna szemei, amik kicsit mandulára hasonlítottak. Egyidős lehetett velük.

  • Chen vagyok. Ez a sok szép virág, fa és növény a szüleim érdeme. Mi itt élünk és nem megyünk ki ODA. Régen kint is ilyen volt minden, nagypapám mesélte  – mondta a kisfiú.

Majd elővett egy fotóalbumot és megmutatta nekik azt a másik világot. Aztán másik képeket is mutatott, a hatalmas kéményekről, és fehér sötét füstködről. 

  • Egyszer majd megjavítom én a világot, kiviszem innen a friss levegőt, és újból szép lesz odakint is – sóhajtotta eltökélten Chen.

A gyerekek egyetértően bólintottak. 

Kimu már észrevette a növénykert felett felderengő kék fényt. A gyerekek megfogták Chen kezét és biztatóan vezették a fénybe. 

Érezték, hogy végre friss levegő áramlik a tüdejükbe, és a következő pillanatban egy olyan sűrű zöld erdőben találták magukat, amelyet soha nem láttak még, s még csak nem is hallottak róla. 

Kimu egy farönkön állt és várta őket. Köréje gyűltek mindannyian, és kíváncsian nézték a toronymagas fákat. 

Anu Aira felé nézett, és felsikoltott. Egy óriáskígyó kúszott le egy fa ágán, egyenesen Aira felé!

Minden olyan gyorsan történt. A kígyó már nagyon közel volt, de mire megmozdulhattak volna, nyílvesszők fúródtak a földbe, Aira és az óriáskígyó közé. A kígyó megtorpant, a következő pillanatban pedig egy furcsa, emberszerű lény száguldott át a levegőn, felkapta a lányt, majd átrepült vele a fejük fölött. Ahogy földet ért, már látták, hogy egy fiú az, hátára kötve egy íj feszült, és egy indába kapaszkodva szelte át a levegőt. 

  • Manu vagyok. Gyertek velem, itt veszélyes – mondta nekik a fiú. 

Futva indultak el egy ösvényen, alig bírták követni Manut. Egy hatalmas fához értek. A fiú olyan könnyedén mászott fel rajta, mint a majmok, majd ledobott nekik egy indákból font kötelet. A gyerekek elindultak a nyomában felfelé. 

  • Te itt élsz? – kérdezték Manut. 
  • Igen, itt fenn, a nagy fa odvában lakom. Itt biztonságos.
  • De hisz te nem is féltél a kígyótól, nagyon bátor vagy! – mondta Anu.
  • Tőlük nem szoktam. Meg más állatoktól sem, tudok magamra vigyázni. Mások elől  rejtőztem el itt. Megmutatom. Gyertek fel a fa tetejére, belül könnyen lehet mászni – mondta, majd elindult felfelé. 

A lombok tetejénél jártak már, amikor furcsa zaj ütötte meg fülüket. Kinéztek. Hatalmas gépeket láttak, amint vágják ki a fákat és ugyan még messze tőlük, fel is égetik az erdő maradványait. Állatok százai futnak, menekülnek: madarak, majmok, jaguárok. Sokszor rossz felé, egyenesen az emberek felé, ahonnan nincs menekvés. A gyerekek döbbenten álltak a fa ágain, arcukon könnycseppek  csorogtak. 

  • Egyszer ide is elérnek, de én nem adom a fámat – mondta Manu és dühösen megmarkolta íját. 

Kimu felvonyított és új társukhoz bújt vigasztalóan. A fa koronája felett megjelenő kékes fény megnyugtatta a gyerekeket, megfogták egymás kezét és érezték, hogy megszűnik ez a világ. 

Szokás szerint Kimu volt az első, aki megérkezett, de most annyira belemerült a játékba, hogy elfelejtett Anu elé szaladni. Végre valami szép és nyugodt környék. Boldogan harapdálta a hullámokat, miközben versenyt futott velük a parton. A nap melegen sütötte a homokos fövenyt, a pálmafák lengedeztek a szellőben. A gyerekek csendben leültek a parton és békésen megpihentek. Eyasu és Manu felszaladtak egy különös fa tetejére, és sok sárga, hosszúkás valamiket hajítottak le a többieknek. 

  • Banán – szólt Eyasu. – Otthon is van ilyen. 

Majd lehúzta a sárgás héjat és elkezdte enni, ami benne volt.

  • Finom – rabolt rá éhesen Anu is az egyikre.
  • Finom – morogta Kimu is, aki héjastól ette.

A békés, napsütötte csendben úgy tűnt, pár pillanatra elfeledhetik a sok rosszat, amit láttak. 

Még nem érzékelhették a parton, de az óceán felett a messzi távolban a szél egyre erősödött és körbe-körbe kezdett forogni. A víz követte a mozgást és haragos zöldbe váltva hófehér tarajokat fújt. Majd a széllel karöltve elindult a mit sem sejtő gyerekek felé. 

Egy náluk jópár évvel idősebb nagylányt pillantottak meg, kezében egy zsinórt fogott, amelynek végén papírsárkány szállt az égen. Nevetve szaladt feléjük a parti homokban, Kimuval a nyomában. 

Az első nagyobb hullám akkor érte el a partot. Kimut egészen a gyerekekig gurította. Prüszkölve köpködte ki a sós vizet. A gyerekek nevettek, viccesen nézett ki egy tengerből kiguruló szürke szőrgombóc. A szél felerősödött és kikapta a parpírsárkányt a lány kezéből, majd messzire repítette. A következő pillanatban a gyerekek azt érezték, mintha nem kapnának rendesen levegőt, sós-párás lett hirtelen minden, a partnak már méteres hullámok csapódtak és a pálmafák ágait is tépni kezdte a szél. 

  • Hurrikán! Futás! – kiáltotta feléjük rémülten a lány.

Egyszer már átélt ilyet, tudta, hogy nagyon hamar ideér és veszélyben van az életük. 

A gyerekek nem kérdeztek semmit, csak követték, amennyire tudták az egyre jobban tomboló szélben. Gyalog semmi esélyük nem lett volna elfutni, de Annie – így hívták a nagylányt – tudta, mit csinál. Egy kis furgon parkolt a parton, Annie futtában intett a gyerekeknek, hogy ugorjanak fel. A partról nyílegyenes út vezetett a városon keresztül, messze, fel a hegyekbe. Annie padlógázt adott és elindult a versenyfutás a viharral. Egy órával később, a parttól biztonságos távolságban leparkolt. Kifújtak magukat és beszélgetni kezdtek.

  • Sosem láttunk még ilyet – mondták a gyerekek Annie-nek.  
  • Pedig sajnos egyre gyakoribbak errefelé az ilyen viharok  – mondta szomorúan Annie. – Hurrikánnak hívják, más néven forgószél. És nagyon veszélyes. Mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

A dombok mögött a Nap lemenni készült. Földöntúli szépségű volt, ahogy a vörösararnyon áthatolt a kék fény és rájuk ereszkedett.

  • Gyere velünk –  hívták Anniet a gyerekek, és megfogták a kezét.

 A kék fény elérte őket és már utaztak is.

Sophie épp becsukta maga mögött a házuk ajtaját, és kezében kilenc apró zsákocskával az utca végén álló szelektív kukák felé indult. Ekkor látta meg a különös kék fényt, benne a kisfarkast és a hat gyereket. Nagyon meglepődött, de félni nem szokott, ők biztonságos környéken laknak. 

  • Ti meg hogy kerültetek ide? – kérdezte kíváncsian. 
  • Épp egy hurrikán elől menekültünk – felelte Annie. 
  • Meg az esőerdőirtók elől. Meg a szmog elől. És a kiszáradt tó partjáról. És a szemétfolyó mellől. És a lavina elől – tették hozzá egyenként a többiek.

Sophie továbbra is hitetlenkedve meredt rájuk. De amit mondtak, ismerősen hangzott számára. Apukája sokat mesélt már neki a távoli országokban történő egyre furcsább és ijesztőbb dolgokról. 

  • Én tudom, mi ez – mondta végül. – Az emberek pusztítják a Földet, rengeteg helyen. És nem is tudják, mit okoznak. Mi itt szerencsések vagyunk, biztonságban élünk, ezért sokan el sem hiszik, hogy mekkora a baj a világban. Ti a saját szemetekkel kellett lássátok. Úgy sajnálom. 

Mindőjüket megölelte. Aztán tekintetében a szomorú együttérzés egyszer csak elszántsággá keményedett.

  • Gyertek velem. Kidobjuk a szemeteket, aztán csinálunk valami igazán jót!

Együtt sétáltak tovább. A kukáknál a gyerekek kíváncsian figyelték, ahogy válogat. Nem értették, mit csinál. 

  • Honnan szerezted ezeket? És most miért dobod el mindet? – kérdezgették. 

Annie szégyenkezve nézett maga elé. 

  • Mi ezt sosem csináljuk – vallotta be. – Senki sem mutatta meg, hogy így is lehet.

Airának derengeni kezdett valami: 

  • Lehet, hogy nálatok nem a folyóba kerül a szemét…
  • Így gyűjtjük, ami nekünk már nem kell – magyarázta Sophie. – Vannak gyárak, amiknek pont ezek értékesek, és új dolgokat csinálnak belőlük.
  • Azok biztos nem füstölnek annyira, mint nálunk – mormolta Chen maga elé. 
  • Nem, arra nagyon kell vigyázniuk – bólintott Sophie. – Nekem azt tanították, az iskolában is, hogy így védhetjük meg a környezetünket. Nálunk ez természetes is, mindenki így csinálja. De én mindig azt éreztem, hogy ez olyan kevés… És most már tudom is, tőletek, hogy ezen kívül mennyi mindent tehetnénk még!

Újra megjelent az előbbi elszántság a tekintetében.

  • Gyerünk! – kiáltotta. – Már tudom, mit csináljunk! 

Mindőjükre átragadt a kislány izgatottsága. Kézenfogva futottak Sophiék házáig.

Kifulladva toppantak be a nappaliba. 

  • Apa, segíts kérlek! Szükségünk van a kamerádra.

Apukája döbbenten meredt a különös társaságra. 

  • Sophie, mi folyik itt? – kérdezte, amikor szóhoz jutott. 
  • Ők a barátaim, apa. Bajban vannak, és nemcsak ők, hanem mindenki ott, ahonnan jöttek. Talán segíthetnénk nekik… – kérlelte, majd a gyerekekhez fordult. – Apa egy nagy világszervezet itteni vezetője. Ha neki elmondjátok, ami a ti hazátokban történik, azt talán az egész világ megtudhatja!

Az apa szerette a meséket. Elnézte a világ hat sarkából érkezett gyerekeket, és most is úgy érezte, hogy egy mesébe csöppent. Jól ismerte a lányát, tudta, hogy komoly és megbízható gyerek. Valami olyan történik itt, amire nincsen magyarázat, de érezte, hogy sorsdöntő a pillanat. 

Elővette hát kameráját, és elindította a felvételt. 

Minden gyerek elmesélte a saját történetét. Anu maradt a végére. 

  • Ő itt Kimu, a farkaskölyök. Egy barlangban találtam, a hó alatt. A családját elvitte a lavina, mert elolvadt a hegyen a hó a melegtől. Majdnem a mi falunk is odalett, de szerencsénk volt. Legközelebb nem biztos, hogy az lesz. A barátaim közt van olyan, akinek az otthonán a szerencse már nem segíthet. Csak az, ha az emberek összefognak, és leállítják a világ esztelen pusztítását. A Föld gyönyörű. Láttam. A gyerekeimnek is szeretném megmutatni. 

Az apa leállította a felvételt. 

  • Holnaptól az egész világ látni fogja – csak ennyit tudott mondani.

Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak. 

Kimu nyüszíteni kezdett – a nappali ajtaja kék fényben derengett. A gyerekek megölelték egymást, és egyesével megindultak arrafelé, vissza, a változásért kiáltó valóságukba.

TARTALOMJEGYZÉK