Somorjai Miklós

“Gyermekeket távirányítva nem lehet felnevelni”

Somorjai Miklós közkedvelt Waldorf-tanár, tizenhetedik éve osztálytanító, a Waldorf- pedagógus-képzés tanára, és nem utolsósorban családapa, öt gyermekkel. Vajon milyen a pandémia időszaka az alternatív iskolában? Utánajártunk.

Rapai Csaba interjúja

HSP: Buli vagy szenvedés a kényszerű otthonlét? Nem kell órákat utazni, szerencsés esetben korán kelni sem – viszont nincs személyes kapcsolat sem a tanárokkal sem a társakkal, barátokkal. Van ellenben kötelező otthonlét, ráadásul az otthon egyszerre alakul iskolává, óvodává és munkahellyé is, összezártság van a szülőkkel (akikről a kamaszok pl. épp leválni készülnének). Mi az, ami elveszett és nem hozható vissza a gyerekek számára? Mi az, ami kialakult és jó, hogy lett?

SM: Az oktatásnak az a formája, amelyik egyik napról a másikra rátörte az ajtót az iskolákra, mindennek tekinthető, csak annak nem, amire a gyerekeknek szüksége van. Úgy gondolom, hogy a gyerekek többsége is csak az elején találta ezt jó bulinak. Budapest ostromakor is lelkesen szaladtak a házak pincéibe a legfiatalabb generáció tagjai. Az akkori visszaemlékezések az újdonság, a változás, az izgalmak átélése mellett egy nagyobb közösség szoros együttlétét emelik ki. Máris bocsánatot kérek ezért a fájdalmas összehasonlításért, de a felsoroltak közül az első három érzés, érthető módon magával ragadhatta a fiatalokat a távoktatás bevezetésekor is. Ezek azonban csak múló örömök voltak, ráadásul a dédszüleikkel ellentétben a közösség élményének éppen az ellenkezője jutott ennek a generációnak. Én pontosan ebben látom a legnagyobb veszteséget. Kevés dologgal lehet többet ártani egy iskolás korú gyermeknek, mint ha nem lehet együtt a kortársaival. Az ember ugyanis önmagát leginkább a másik ember tükrében ismerheti meg. “Ismerd meg önmagad!” – hangzik el minden tanár szájából, amikor az ókori görögök bölcsessége kerül szóba a delphoi jósda kapcsán. Egy monitor előtt azonban ez biztosan nem fog sikerülni egyetlen gyereknek sem.

HSP: Szerinted melyik gyermek-korosztályt érte a legsérülékenyebb időszakában ez a helyzet?

SM: Mindegyiket. A különbség csak annyi, hogy a legfiatalabbaknál ez szinte mindenki számára egyértelmű volt. Még azoknak is, akiknek az oktatás technokrata felfogása már-már vallásos érzület. Ők is elismerték, hogy a kicsiknél a nevelés és az oktatás kettőséből az előbbin van a hangsúly. Márpedig nevelni egy monitoron keresztül semmivel sem eredményesebb, mint teljes értékű kapcsolatot fenntartani a szeretteinkkel skype-on keresztül. Ráadásul a gyerekek esetében a helyzet még ennél is rosszabb. Meglátásom szerint az ilyen online kapcsolat az ő esetükben hosszútávon nem csupán elégtelen, vagy értelmetlen, de sokkal inkább ártalmas. Bennük még minden formálódóban van. Például az érzékeik, amelyek által a világot és a többi embert megragadják. Ha számukra a megismerés beszűkül mindarra, ami egy laptopon keresztül elérhető, mondjuk egy másik emberi lény kapcsán; na akkor igazán nagy a baj… és ne feledjük, ez a felnőttek esetében egészen máshogy van, mivel ők már túl vannak azon az időszakon, amikor kifejlődtek azok az érzékeik, amiket csak az élet egy bizonyos szakaszában lehet egészségesen megformálni. A legnagyobb felelősség a gyereknevelésben szerintem az, hogy az emberi lény meglehetősen jól tud alkalmazkodni az őt körülvevő körülményekhez, és ez a gyermekekre fokozottan igaz. Gondoljunk Maugli történetére, ami nem pusztán fikció. Korunk gyermekei, ha olyan viszonyokat teremtünk körülöttük, teljes természetességgel fognak felnőni egy digitális dzsungelben. Ők nem fognak tudni fára mászni és semmilyen kapcsolatuk sem lesz a természettel. sőt, szerintem a sors fintoraként még annyira sem fogják érteni a többi embert, mint Maugli, aki ugyan a dzsungelben, de legalább állatok között nőtt fel. Persze jó volna azt mondani, hogy legalább a középiskolás korosztály ilyen szempontból szerencsésebb, de én még ezt sem merném mondani: ők “csak” a fiatalságukat vesztik el. Ezek nagy szavaknak tűnnek, de gondoljunk csak bele, hogy mi magunk milyen személyes emlékeket tudunk felidézni a 14-18. év közötti időszakunkból. Most pedig teszteljük: ezeket az élményeket van-e módjuk átélni azoknak, akik egy éve otthonról tanulnak? Márpedig az ifjúság évei nem tartanak örökké…

HSP: Hogyan tudod Te tanárként segíteni őket, hogy minél kevesebb maradandó sérüléssel vészeljék át ezt az időszakot? A digitális oktatás épp azt teszi most kötelezővé, amitől eddig óvni igyekeztünk a gyermekeinket – lehet-e egészséges mederben tartani a képernyő előtt töltött időt?

SM: Nekem tavaly nyolcadikos volt az osztályom és abban maradtam magammal, mindenképpen jó lenne elkerülni, hogy a gyerekek minden lelki felkészülés nélkül belezuhanjanak az otthoni semmittevés időtlenségébe. Feladatokat adtam nekik online, de leginkább azért, hogy valami keretet adjak a mindennapjaiknak. Bár ők már viszonylag nagyok, mindvégig arra törekedtem, hogy ha a feladatok és az új témák egy része a számítógépen keresztül is jut el hozzájuk, ők maguk a tevékenységeiket ne a gépen végezzék. Így általában fél-egy óránál többet nem kellett monitor előtt tölteniük. Többségében a füzetükben dolgoztak, de festettek világtérképet, alkottak papírból platóni testeket, vagy az élelmiszer-kémia epocha során otthon főztek finomabbnál finomabb ételeket. Azért egy pillanatig sem gondolom, hogy ez így ideális volt. Amikor a karantén végén újra találkoztam az osztályommal, azt láttam, hogy ez az időszak így is rombolt. Csak abban bízhatok, hogy talán nem nagyon.

HSP: Mit ajánlasz a szülőknek, ezzel párhuzamosan ők mit tehetnek otthon a gyermekeikért?

SM: Ezért lehet, hogy néhány pedagógustársam megfeszít, de a legfontosabb az, hogy álljanak ellen annak, hogy az otthonuk iskolává váljon. A szülők ne legyenek a saját gyermekeik pedagógusai. Ha ilyen ambíciót fedeznek fel magukban, akkor már inkább a szomszéd gyerekét tanítsák, mint a sajátjukét. Amúgy az onilne tanítás során csak intellektuális oktatást lehet megvalósítani, az pedig a későbbiekben bepótolható. Szerintem az emberi, lelki és a szociális folyamatokat kell a szülőknek óvni és támogatni ebben a helyzetben, ehhez pedig első lépésként ki kell szabadulni az online térből.

HSP: Mit látsz a most első osztályba felvételiző kicsiken? Érzel-e a viselkedésükben, lelkükben az elmúlt egy évben átéltekre vonatkoztatható megnyilvánulásokat?

SM: Erre csak akkor tudnék válaszolni, ha több egymást követő első osztályt követhettem volna figyelemmel. Erre nem volt módom. Az óvodákat látogatva mindenesetre azt tapasztaltam, hogy a legtöbb szülő jó érzékkel oldotta meg ezt a helyzetet. Például törekedtek rá, hogy az óvodai ritmusok és szokások egy részét otthon is megteremtsék és kreatív megoldásokat találtak arra is, hogy a társas kapcsolataik se sérüljenek a gyerekeknek. Vagyis az ovis barátok átjártak egymáshoz. Ebben a helyzetben szerintem ezt kellett tenniük.

HSP: Van-e valóban létjogosultsága koronagenerációról beszélni? Milyen hatása lehet a most átélteknek a gyerekek jövőjére nézve, hosszútávon?

SM: Ezt majd a jövő dönti el, de valószínűleg igen, születik a koronageneráció. Ha a bezárkózás időszaka végre véget ér, mindennél fontosabb lesz rendszeresen és minél mélyebben rátekinteni az átéltekre. A tudatunkba kell emelni, hogy a társadalmi életünk és ezen belül a nevelés ügye milyen módon változott meg. Nekem az a félelmem, hogy észrevétlenül olyan változások történnek hosszú távon is, amelyekkel nehéz lesz szembesülni, ezért inkább nem is tesszük meg. Én eredetileg történész vagyok, valószínűleg ezért vagyok érzékenyebb a témára, de azt azért tudjuk, hogy létezik olyan, hogy társadalmi amnézia. Attól tartok, hogy lesznek olyan hangok, amelyek azt mondják majd, hogy az oktatásnak ez az új módja nem is okozott megrázkódtatást, nem is volt olyan más, nem is volt olyan rossz. Vagy még inkább; ne is emlékezzünk arra, hogy ez korábban hogyan is volt.

HSP: Mit gondolsz, mi lehet a magyarázata, hogy az emberiség történelme során épp ez a generáció került ebbe a helyzetbe? Valaminek a vége, esetleg egyben a kezdete is ez az időszak?

SM: Talán az eddigiekből úgy tűnhet, hogy nagyon borúlátóan tekintek a jövőre az elmúlt időszak történései miatt. Ez azonban nincs így: inkább nagyon megtisztelő egy ilyen időszakban élni. A Covid lehetőséget biztosít arra, hogy a napvilágra kerüljenek olyan folyamatok, amelyekre eddig nem sikerült a figyelmet kellően ráfordítani. Itt most elsősorban a digitalizáció és az e-világ előretörésére gondolok. Persze téma volt ez eddig is, de az, hogy milyenek lehetnek a jövőnk mindennapjai, abba most nem csupán belegondolhattunk, de ízelítőt is kaphattunk belőle. Ez pedig nagyon más. Ha most nem gondolkodunk el azon, hogy akarjuk-e valóban az ember teljes betagozódását a digitális világba és az azon kívüli életünk elsorvadását, akkor valószínűleg később sem fogunk. Azt gondolom, ehhez az az első lépés, hogy például nyíltan, a megélt tapasztalataink alapján kimondjuk: gyermekeket egymástól elzártan, digitálisan távirányítva nem lehet felnevelni.

VISSZA