Ramocsa Emese

Az élet szép pillanatai

Ramocsa Emesét a kórházi gyerekek Dr. Cukorként ismerik és szeretik. A színésznő-bohócdoktort arról is megkérdeztük, hogyan lehet a derűt megtartani önmagunkban, amikor átmenetileg sötétségbe borul a világ körülöttünk.


Szabó Virág interjúja

HSP: Hogyan lesz a színésznőből bohócdoktor?

RE: A Miskolci Nemzeti Színházban dolgoztam, amikor egy kedves barátom-kollégám, azóta bohóctársam, Osváth Tibor jelezte felém, hogy bohócdoktorokat keresnek Miskolcra, volna-e kedvem esetleg jelentkezni. Egy különösen érzékeny pillanatomban talált rám ez a kérdés, nem is tétováztam sokáig, felvételiztem, és bizony már tizennegyedik éve vagyok a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány tagja.

HSP: Mit csinál egy bohócdoktor?

RE: Mi az észak-keleti régió három városában, Miskolcon, Debrecenben és Nyíregyházán látogatjuk a kórházban fekvő beteg gyerekeket, de más nagyvárosokban is jelen vannak a bohócdoktorok. A vizitjeink rendszeressége nagyon fontos, mert a gyerekek számítanak ránk, várnak bennünket, hetente találkozunk velük. A pandémia sajnos egy évvel ezelőtt elvette a személyes jelenlét lehetőségét, de online továbbra is kapcsolódunk, és bár nagyon hiányzunk kölcsönösen egymásnak, a viszontlátás, a közös játékok öröme így is erős.

HSP: Előadásokat, bohóctréfákat visztek a gyerekeknek?

RE: Nem feltétlenül. Minden gyerek személyisége más, és az állapotuk, a hangulatuk hozta aktuális igényeik is különbözőek, így a tevékenységünk egyértelműen improvizációalapú. Ahogy belépünk a kórház ajtaján, mi már szerepben vagyunk. Én Dr. Cukorként, Tibor kollégám Dr Tik Takként érkezik a gyerekek közé. Megható és torokszorító, hogy ezeknek a beteg gyerekeknek mi jelentjük a külvilágot – a pandémia híreivel szerencsére ők nem is találkoznak -, és a mi feladatunk az, hogy kizökkentsük őket a betegségtudatukból, megnevettessük, felszabadítsuk őket legalább átmenetileg a mentális-érzelmi terheik alól. Van közöttük olyan, akinek bohócfóbiája van, természetesen hozzá másként kell fordulnunk, mint azokhoz, akik hétről hétre izgatottan és örömmel várják az érkezésünket. A bohóc örök figura, számára, az ő világában nincs lehetetlen – és ez fontos üzenet azok számára, akik a saját gyógyulásukért küzdenek.

HSP: Nekem mindig az volt a benyomásom Rólatok: fényt visztek a sötétségbe. Ez igen nehéz feladat lehet…

RE: Az is, és nem lehet bohócdoktor az, aki a kórház épületét elhagyva nem tud visszalényegülni önmagává, maga mögött hagyva a benti élményeket. Nem véletlen, hogy rendszeresen pszicho-workshopokon veszünk részt, ezeken szakember jelenlétében kibeszélhetjük mindazt magunkból, amit a kórházban láttunk, tapasztaltunk -, mert az életnek mennie kell tovább. Mi nem érezhetünk sajnálatot a beteg gyerekek iránt, mert akkor nem tudnánk erőt adni nekik, nem születik varázslat.

HSP: A bohócdoktorsághoz, gondolom, elsősorban óriási adag empátia kell…

RE: Meg színész végzettség-gyakorlat, és nagy lelki erő. Bírni kell az érzelmi strapát, a betegség látványát. Amikor igent mondtam erre a feladatra, bennem épp megszületett a vágy, hogy mentálisan segíteni szeretnék másoknak, gyógyítani akartam az embereket. Így lett.

HSP: A gyerekekkel könnyebb kapcsolódni, mint a felnőttekkel?

RE: Egyértelműen. Sokkal nyitottabbak, elfogadóbbak, toleránsabbak, mint a felnőttek… Ugyanakkor sajnos nem lehet nem észrevenni, milyen károkat okoz a jelenlegi generáció életében a technikai eszközök használata. Az a szülő, aki rendszeresen a kisgyermeke kezébe adja a tabletet, okostelefont és társait, olyan lehetőséget vesz el tőle, ami pótolhatatlan. Nagyon fájdalmas – és általános -, hogy a négyéves gyerekben már nem működik a képzelőerő, és ez ennek a szülői hozzáállásnak a következménye. Képzelőerő nélkül nagyon fegyvertelenné, kiszolgáltatottá válik az ember.

HSP: Megmagyaráznád?

RE: Képzelőerő nélkül az ember védtelen ebben a jelenlegi pandémiahelyzetben is. Ez esetben ugyanis nincs hova menekülnie előle, nincs hova elbújnia a saját félelemteli gondolatai elől. A fantáziánk – feltéve, ha működik -, átmenekíthet bennünket a legmélyebb kríziseken is.

HSP: Mi az, amit a szülő ebben az áldatlan világhelyzetben tehet?

RE: Nehéz kérdés, mert sokan elvesztették a munkahelyüket, és a puszta megélhetés, a gyerekek élelemmel való táplálása is komoly kihívást jelenthet számukra. A kórházi munkám során azonban időről időre szembesülhetek azzal, mit jelent egy gyerek jelenléte, és mit jelent az, ha már nem lehet velünk. Nincs fontosabb a családi együttléteknél. A közös minőségi idő a legnagyobb érték. Ezt pedig nem válthatjuk le technikai eszközökkel -, igenis mindennél lényegesebb az, hogy rendszeresen és minél többet játsszunk a gyerekkel, meséljünk neki; és tegyük ezáltal az érzelmi immunrendszerét erőssé az élet viharaival szemben.

HSP: A nevetés is erősíti az immunrendszert.

RE: Igen, a nevetés gyógyít, ezért is fontosak a bohócdoktorok. Ha nevetünk, felszabadulnak a gátlások, feloldódunk, stresszmentessé varázsolhatjuk magunkat, ami pozitívan kihat az egészségünkre. Nehezebb periódusokban érdemes kipróbálni: keresztben harapj rá egy ceruzára, ez fizikailag kikényszerít belőled egy mosolyt, és máris jobb a hangulatod. Az elmúlt egy év nagyon nehéz volt (és van) mindenkinek. Engem arra tanít, hogy mindig a mai napra összpontosítsak, abban találjam meg az örömömet. Ki tudja, mi lesz holnap? A jelen az, ami számít, mert az a miénk.

HSP: Ehhez persze nagyon tudatosnak kell lenni.

RE: Ez így van. Mára megértettem, a félelmek gyengítenek, én ezért nem akarok félni. A televízióban is csak vidám műsorokat nézek, elkerülöm a híreket. Elgondolkodtató, hogy az emberek már szinte csak a járványról tudnak beszélgetni egymással, miközben a nehézségek ellenére is annyi szépséggel találkozhatunk, ha nyitva tartjuk a szemünket, a szívünket. Úgy látom, az egyetlen megoldás ennek a helyzetnek a túlélésére – a pozitív attitűd felébresztése önmagunkban, ehhez pedig saját magunk tudatos átnevelése szükséges. A pozitív gondolatokra való összpontosítás. Az örömszerzés. A másoknak való önzetlen segítségnyújtás. A hit. Milyen érdekes, bármennyire is ateista valaki, amikor krízist él meg, kiszakad a száján a sóhaj: jaj, Istenem! Hinnünk kell valamiben, valami nálunk nagyobb erőben, és észre kell vennünk az élet apró csodáit, meg kell tanulnunk hálát adni minden pillanatért. Ahogyan ezt mesélem, eszembe jut egy régi történet, a kórházból: annak a végtelen öröme, hogy egy nap beléptem az egyik kisfiú kórtermébe, és ő elővett a háta mögül szégyenlősen egy papírzsebkendőből hajtogatott szekfűt, majd azt kérdezte tőlem: Cukor, hozzám jössz feleségül? Hát, a könnyeimmel küszködtem… Annyi, de annyi szép pillanat van az életben, amiért érdemes élni…

VISSZA