Kreatív anyukák a karanténban 2.

Ezer-sugarú Napocska

Dobi Terkával – nagy örömömre – időről időre összehoz az élet. Minden alkalommal megállapítom, olyan, mint a Napsugár – bearanyozza mások életét. Amikor kolléganőimnek elújságoltam, hogy vele készítek interjút, így reagáltak: ez remek, mert Terkánál kreatívabb mamit még nem hordott a hátán a Föld. Megnéztük, mi a NapFényHáz Kulturális Kreatív Műhely háziasszonyának titka.


Szabó Virág interjúja

HSP: Terka, nem is tudom, mi a Te eredeti végzettséged.

DT: Debrecenben végeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, okleveles magyar tanárként és művelődési – felnőttképzési menedzserként. Ezeken túl van még számos végzettségem (pl. mérlegképes könyvelő és külker ügyintéző is vagyok), és van, amit ugyan tudok, de nincs róla papírom (a festés is ilyen). A tanulás-tanítás végigkíséri az életemet, folyamatosan és állandóan képzem magam, szerintem még nyolcvanévesen is tanulni fogok, mert egyszerűen belső igényem van rá. Nagyon sok minden érdekel, jelenleg is Waldorf fejlesztőpedagógusnak tanulok a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon.

HSP: Hogy jött az alkotás az életedbe?

DT: Ez egyáltalán nem volt tudatos. A lányommal kezdtünk alkotni, vettem neki egy üvegmatrica szettet – így kezdődött, 19 évvel ezelőtt. Én kontúroztam, ő festett. Aztán vásároltam egy mandaláskönyvet és minden mintát együtt megrajzoltunk. Nem sokkal később elkezdtem üvegfestékkel festeni. Kb. 13 éve találkoztam a selyemfestéssel és teljesen elvarázsolt. Akkoriban nagyon stresszes volt a munkám, a festés egyfajta kikapcsolódás, meditáció volt számomra. És abszolút hobbi. Nem tanultam sehol, magam kísérleteztem és játszottam az anyagokkal, színekkel, mintákkal. A mai napig imádok felfedezni, kipróbálni új dolgokat, összevegyíteni látszólag nem összeillő festékeket és technikákat.

HSP: Ebből nőtte ki magát a Műhely?

DT: A Műhelyt kilenc éve alapítottam, miután elveszítettem a könyvesboltvezetői állásomat. Nagyon nehezen szoktam meg a vállalkozói létet és szemléletet, de lassan sikerült. Igazán komolyan akkor kezdtem el a vállalkozás részével foglalkozni, amikor a kisfiam megszületett, hat évvel ezelőtt. Akkor úgy gondoltam, hogy a Gyes alatt fel kell növelnem annyira a cégemet, hogy eltartson minket. A gyerekem apjára nem számíthattam, és kiderült hogy Peti autista, mindenre allergiás, és még nyelőcsőszűkülete is van, vagyis a nevelése teljes embert kíván és nem fogok tudni visszamenni dolgozni alkalmazottként egy munkahelyre.


HSP: Vagyis?

DT: Vagyis nem maradt más út, mint az alkotás, a tanítás, a Műhely. Elhatároztam, hogy felépítem, magamért, a gyerekeimért, hogy biztosítani tudjam az anyagi hátteret nekik. Közel húsz évig dolgoztam alkalmazottként, építettem a főnökeim üzletét, de most, hat éve magunkért dolgozom, ez óriási szemléletváltás volt az életemben. Elsőgenerációs vállalkozó vagyok, a családomban mindenki egy munkahelyen dolgozott, a szüleim az első munkahelyükről mentek nyugdíjba. Alkotni és tanítani pedig imádok, nem érzem munkának, sem tehernek egyiket sem. Így aztán azt csinálom, amit szeretek. Persze van nemszeretem része is a vállalkozásnak, a marketing, meg a reklámozás – ezt meg kell tanulni, és ezzel elég sokat kínlódtam, meg a képeladásokkal is hasonlóan vagyok, de csinálgatom, ahogy tudom, aztán egyszer csak majd ez is menni fog.

HSP: Mesélj a Napfény Műhelyről!

DT: A Műhely célja, hogy kikapcsolódást nyújtson a napi rohanásból…. ellazítson, befelé vigyen, és megtanítson alkotni valahonnan legbelülről. Mert mindenkiben ott a művész, erre nem kell születni, belénk van kódolva genetikailag. Én vagyok rá az élő példa, az iskolában nem tudtam festeni, szenvedés volt a rajzóra, mégis kialakult, örömteli gyakorlással kifejlődött bennem. A lányom úgy született, hogy tudott rajzolni, hozta magával a tudást valahonnan. Én ebben az életemben tanultam mindent, mert minden tanulható és fejleszthető, kortól függetlenül. Csak csinálni kell, és gyakorolni, aztán előbb-utóbb menni fog. Igazából ezt tanítom, ezt mutatom meg a hozzám fordulóknak, hogy hogyan ébreszthetik fel magukban ezt a szikrát. És nagyon fontos, hogy mindezt örömmel tegyük, játszva tanuljunk és önként. Kényszer hatása alatt én sem szeretettem tanulni sohasem. A Műhelybe mindenki önként jön, és azért, mert tanulni, alkotni szeretne, vagy csak szüksége van egy kis Énidőre. Ilyen embereket pedig öröm tanítani, és öröm megosztani a tapasztalatokat. És persze a tanfolyamok alatt én is rengeteget tanulok a tanítványoktól. Csoportban, együtt mindig könnyebb tanulni, mint egyedül. Egymás kísérletezéseiből, szín-és világlátásából sokat tudunk profitálni. Persze a foglalkozások sosem csak a festésről szólnak. Mert közben beszélgetünk, oldódunk, és közel kerülünk egymáshoz. Barátságok alakulnak, sőt szerelem is szövődött már a résztvevők között.



HSP: Miért fontos alkotni?

DT: Ezért vagyunk itt a Földön, ez az inkarnációnk egyik legfontosabb célja. Hogy rátaláljunk az örömteli hivatásunkra, amiben ki tudunk bontakozni és amivel egymásnak és másoknak a legtöbbet tudjuk adni. A női szerepek pedig rengeteg kötelezettséggel járnak – munka, család, gyereknevelés… és emellett nagyon nehéz olyan tevékenységet végezni, ami valóban feltölt, kikapcsol, megnyugtat. Az alkotás pedig ilyen. Alkotni bármit lehet – nem kell képet festeni. Egy torta, vagy rakott krumpli, vagy egy kézzel kötött pulcsi, horgolt sál ugyanúgy a kreativitásunk eredményeképpen jön létre, mint az én mandaláim. Ha valakiben feléled a kreativitás, az kreatív a lakberendezésben és a kertben is. A festés mellett én is bútorokat festek, és ha kell, falat is, fúrok-faragok, ültetek, lakást szépítek, gyereket nevelek és szeretek különleges ételeket készíteni. A konyhában is kísérletezem, mert izgalmas és változatos terület.


HSP: Huszonnégy órában teszed mindezt?

DT: Persze az idővel mindig hadilábon állok. Nagyon keveset alszom, éjszaka dolgozom általában. Ha valamire kevesebb időm van, akkor gyorsabban oldom meg, úgy, hogy nagyon a feladatra koncentrálok. Peti egyébként elég sokszor hagy alkotni, ha festek, nem zavar, inkább leül mellém, és ő is kér papírt, festéket. Vagy csak leül mellém, és tologatja az autóit, elmélyül a saját játékvilágában. És hagy tanulni is, mondjuk úgy, hogy ha játszik, odaültet maga mellé, és mondja, hogy olvassak, az viszont már mindegy neki, hogy mit olvasok, úgyhogy felolvasom neki azt, amiből vizsgázok, pl. Rudolf Steiner könyvét. Őt a jelenlétem és a hangom megnyugtatja, csak ennyi kell neki, hogy ott legyek mellette és összeérjen az auránk. A gyerek utánozva tanul, így ő is mindent csinál, amit én. Ha főzök, akkor együtt főzünk, ő is kavarja az ételeket, meg kóstolgat. Sütit sütünk, együtt mosunk, takarítunk. De velem kertészkedik, mindenből van kicsi szerszáma és csinálja, amit én is…. vagy játszik mellettem, de ott van és figyel, és tanul abból, ahogy én csinálom a dolgokat. Különösebben nem terelgetem az alkotás felé, sosem erőltettem sem a festést, sem mást. De szeret utánozni és részt venni az én dolgaimban, és azt is engedem neki. Akkor fest, amikor festeni szeretne és akkor főz, amikor főzni szeretne. Hagyom, hogy önmaga legyen. Ha három napig a markolójával játszik, annak is örülök, mert szuper, hogy leköti és érdekli valami és ennyi figyelmet szentel neki. Ilyenkor nem zavarom, vigyázok a világára, és azt tapasztalom, hogy ő is egyre többször vigyáz az enyémre. Így fejlődik benne az empátia. A nagylányommal más volt, én akkoriban, amikor ő kicsi volt nagyon sokat dolgoztam, vele a közös alkotások szinte szertartások voltak, ő kérte mindig, hogy fessünk együtt, ez közös szokásunkká vált. Aztán ahogy kamaszodott, nőtt, megváltozott az érdeklődése és egyre ritkábban festettünk együtt, az amolyan magányos tevékenységgé vált számomra. Mandalafestés közben meditáltam, akkor kapcsolt ki az elmém, abból tudtam töltekezni. Rákaptam, mert ez lett számomra a nyugalom forrása.

HSP: A szememben Te vagy a nagy Megújuló!

DT: Igen, valóban folyamatos önfelfedezésben, változásban, fejlődésben vagyok és vagyunk. A kisfiam hatalmas változást hozott az életembe, a betegségei és a viselkedése sokszor elvittek a saját határaimhoz és néha még azokon is túlra. És nyilván keresem a megoldást, kísérletezek vele is, próbálom az életét (életünket) harmonikusabbá, könnyebbé tenni, igyekszem önállóvá, önellátóvá, életre nevelni. A betegségek rendszert, napirendet hoztak az életünkbe, itt nincs lébecolás, halogatás, elodázás, minden dolgot időre kell tenni, ami nekem eleinte komoly nehézségeket okozott, mint ahogy a diétája betartása is. Ugyanakkor idővel sokkal összeszedettebbé és céltudatosabbá is tettek ezek a szükségletek. A nehézségeknek mindig van pozitív hatásuk is. Fejlődik általuk a személyiségünk, és az én legnagyobb tanítóm most a fiam. Hatalmas türelem, végtelen empátia és bölcsesség kell a neveléséhez. Ezeket tanítja nekem minden nap. A teljes elfogadást, a feltétel nélküli szeretet. És azt, hogy örüljek minden pillanatnak, éljek a mostban, mert ő így él. Végtelenül tiszta és őszinte, nem is tud más lenni. Ha elmész a saját határaidig, akkor megtudod magadról, hogy sokkal többre vagy képes, mint valaha is hitted volna.

HSP: Utaltál rá, a Műhely is ilyen határátlépés volt számodra.

DT: A tanítás az én Énidőm. Ott lehetek önmagam, ott elfelejthetem a gondjaimat és csak a közös munkára koncentrálhatok. Az egy olyan szerep, amit ha felhúzok, átlényegülök anyából tanárrá és abból rengeteget tudok töltekezni. Ilyenkor vagyok emberek között és Élek. És annál nagyobb öröm nincs, mint amikor elégedetten és boldogan távoznak az emberek és érzem, hogy meg tudtam mutatni nekik a Csodát magukban.

HSP: Mi tesz boldoggá?


DT: Egy dühroham-mentes nap, amikor a kisfiammal harmóniában vagyunk és jól van. Az ölelése, ha megsimogat, ha megköszön valamit, ha magától megpuszil. Ha megtanul egy mondókát, egy dalt, ha virágot szed és nekem adja, ha jó a kedve vagy nevetve ébred. Ha megnyílik és beenged a világába. Ha ő jön az én világomba és figyel rám. Ha összeérnek a világaink. Az tesz a legboldogabbá, ha őt boldognak látom. Egy jól sikerült tanfolyam, az őszinte mosoly a tanítványaim arcán. Ha ők rászoknak a festésre, és sikereik vannak, vagy csak segít nekik a depressziójuk vagy magányuk, betegségük enyhítésében. Nagyon sokan visszajárnak és alkotnak velem, mert megfertőződtek az önkifejezés ezen formájával. Ha növekszik, amit ültettem (a szó minden értelmében). Ha Peti repetát kér a főztömből. Ha odajön egy cica hozzánk és megsimogathatjuk. Ha hazamehetünk Orosziba és madárcsicsergésre ébredünk. Ha velünk vannak a lányomék. Ha együtt van az egész család és bográcsozunk, játszunk, beszélgetünk. Ha megveszik egy képemet, ha igény van a munkáimra. És ha alkothatok, amikor jön az ihlet, ha jön a Flow….. és én áramolhatok benne. Peti óta, vagyis amióta ő van, sokkal több minden tesz boldoggá, mint előtte. És sokkal kisebb dolgokért is hatalmas Hálát érzek. Olyan dolgokért, amiket korábban észre sem vettem, vagy teljesen természetesnek gondoltam.



Dobi Terka megjelent művei: Kifesthető Mandalanaptár
Pontról pontra: a Pontfestés gyakorlati kézikönyve.
A témában online oktatóanyag is készült.
Dobi Terka elérhetősége: www.napfenyhazmuhely.hu

VISSZA